A TUDATI ACTIONALITAS ÉS KÖRE
A Traditionalitas Spiritualis et Universalis Metaphysica principiumaira alapozódó létszemlélet hüperfilozófiai létszemlélet, amely gnōseologiai, ontologiai, axiologiai és minden mást megelőzően metaphysica-i állásfoglalását filozófiai termimusokban is ki tudja fejezni — mint
Metidealismus Immanentali-Transscendentalis et Transscendentali—Immanentalis Theourgo-Magico-Solipsisticus Absolutus-t.
Ez a megnevezés a belérejtett ismertető szándék következtében — meglehetősen hosszú, a rosszindulatú értetlenség számára esetleg »tengerikígyó-szerűen«, de mindezek ellenére vállalnunk kell, mert egyedül ez fejezi ki mindazt, amit — egész egyszerűen — nem szabad és nem lehet mellőzni, ha filozófiai terminusok által meg akarnók nevezni — egy bizonyos meghatározás igényével — hüperfilozófiai létszemléletünket. így, ilyen értelmezésből közelítve túlzottan hosszú megnevezésünket még mindig rövidnek kell tekintenünk, s meg kell jegyeznünk, hogy hüperfilozófiai oldalról az — ismus megjelölést sem szívesen fogadjuk el, legfeljebb a — korántsem elengedhetetlenül szükséges — filozófiai világnézeti »besorolás« kedvéért megtett kompromisszumnak minősíthető. A fentebb fllozóflailag megnevezett létszemlélet által meghatározott Hyperphilosophia Metaphysica Traditionalis pneumatologia-ja általában is, de praxeologiai megfontolásból is különös kitüntetettséggel foglalkozik a tudati akcionalitással, a tudatakciókkal, tudatfunkciókkal. A tudatfunkciók — részben — az emberi létformához kapcsolódnak, ezek:
1.1. a gondolkozás
1.2. a képzetalkotás-képzetészlelés
1.3. az észlelés
2.0. az érzés
3.0. az akarás (akarat)
Az emberek 99,99 %-a ébrenléti állapotának a legnagyobb részét olyan tudatfolyamatokban éli át, amely ugyan az emberi létformához tartozik, de mivolta szerint nem igazán emberi, hanem emberi szinten átélt emberalatti tudati funkcionalitás, igen kevés valóságos tudatossággal. Ez az állapot- és folyamategyüttes az asszociációk automatikusan spontán áramlása: monologikus folyamatok, szavak, gondolatok, képek, benső gesztusok khaotikus és tompultan kavargó hömpölygése. Ez az automatikusan megnyilatkozó spontaneitás a szabad spontaneitásnak az ellentéte. A Heteron-erők maximálisan uralják a tudatfolyamatokat. Ha még ennél is inkább uralomra kerülnének, az az öntudatvesztésnek vagy elalvásnak felelne meg.
Az ind-hindu Yōga-Hagyomány — szanszkrit nyelven — Ksipta-nak és Mūdha-nak nevezi azokat a tudatossági fokozatokat, amelyek a fentebb említett állapotot uralják. A Ksipta szó szerint dobott-at vagy vetett-et jelent. Baktay Ervin — elfogadhatóan — hánytvetettség-ként fordítja. A közönségesen éber tudati állapot is ennek a köréhez tartozik, de jellemzője a nyugtalan belső zaklatottság és az igazi éberség hiánya. A Mūdha — tompult zavarosság. Az asszociációk automatikusan spontán áramlásában ez a két tudati fokozat dominál, de — bár a Ksipta jelentése is igen erős — főként a Mūdha játszik meghatározó szerepet. (Mellesleg megjegyezve: az álomban is e két funkcionális fokozat a legkifejezettebben jellemző és a legerősebben meghatározó.)
A szó legszigorúbb értelmében az asszociációk automatikusan spontán örvénylő áramlása nem tekinthető igazán tudatos tudati folyamatnak, — noha lazábban értelmezve feltétlenül az. Ez az állapot és folyamat nem csupán egy negatív értelemben súlyos benső állapot félreérthetetlen kifejeződése, hanem egy továbbsúlyosbító kóros és mérgező erőt hordoz. Egyébként — mint erről a későbbiekben még lesz szó — ha az életben a Ksipta és főként a Mūdha dominál, valószínűleg az élet lezáró fázisában is ezek lesznek a dominánsak, ha pedig az élet utolsó fázisában ezek a meghatározó erők, akkor a terminális pillanatokban is — nagy valószínűsíthetőséggel — ezek lesznek uralmon: ez pedig olyan halálhoz vezet, amelynek a tudatos át- és túlélése igen kétséges. Az erőltetett gondolkozásbeli figyelem, amely thematikumok megtanulási kísérleteire jellemző, amelyek egyáltalán nem érdeklik az alkalmasint egyébként is fáradt tanulót, — szintén a legkárosítóbb folyamatok egyike. Nem annyira károsító, mint az assotiatio automatistica, de — fárasztó volta miatt — talán még károsítóbbnak tűnik. Az asszociatív automatizmusok már nem fárasztóak, ezek már annyira a Heteron-erők járószalagján lévő folyamati kavargások, hogy — az ellenállás megszűntével — az ezzel egyébként együttjáró fáradtság-érzés is megszűnik, Viszont az álmos tompultság esetleg fokozódóan is — megmarad.
Már érintőlegesen utaltunk arra, hogy a feladatmegoldó gondolkozás nem egy tekintetben — némi, de valóban csak némi túlzással — a gondolkozás elfajulásának vagy elfajult gondolkozásnak minősíthető. A feladatmegoldó gondolkozás a Ratio Discursiva legalacsonyabb terrénumaihoz tartozik, és funkcionális kvalitásként több negatívumot hordoz, mint pozitívumot. Kétségtelenül gondolkozás, de a gondolkozás transzmutálhatatlan aljadék-át képezi.
A Ratio Discursiva magasabb fokozataival kapcsolatos gondolkozás már igazi, érvényes és értékes gondolkozás, de — mindenképpen — meghaladandó, és — ez is pozitívuma — meg is haladható mentális funkcionalitás. A racionális és diszkurzív gondolkozás minden alacsonyabb fokozathoz és funkcionalitáshoz képest — szellemileg is — magas értéket képvisel, de minden magasabb — ezen túl-lévő — szinthez viszonyítva: hátráltató és visszavető erőket hordoz. Egyszerűen elhagyni vagy elutasítani nem lehet, — ha valaki mégis ezzel akarna próbálkozni: tévútra jut. Ezen át kell haladni, — olyan áthaladással, amely egyszersmind meghaladás is.
»Ideálisan« tökéletes és teljesen tiszta racionális-diszkurzív gondolkozás — voltaképpen — nincs. A legtisztábhan racionális-diszkurzív gondolkozás is inventív gondolkozás. Azt is mondhatnók, hogy némileg lefokozott inventív gondolkozás, vagy némileg lefokozódott invenciókkal való gondolkozás. Az inventio — a mi terminológiánkban az, amit általában a legmagasabb fokú intuitio-nak szokás nevezni. (Nálunk az intuitio csaknem emberfeletti kvalitatív képesség és — ugyanekkor — aktus.) Az inventio — megfogalmazásunk szerint lefokozódott intuitio.
A racionális-diszkurzív gondolkozás az intuitív-intellektuális (gondolkozás-feletti) gondolkozás megtagadása szinte antitheticum-a, de mégis: az előbbi ez utóbbiból következik, az előbbi — bár benne az utóbbi úgyszólván elhal — implikálja az utóbbi csíráit. A racionális-diszkurzív gondolkozás — minthogy nem igazán és közvetlenül élő gondolkozás, szemben azzal, amiből létrejön — élettelen, szinte halott gondolatokat produkál. A megszülető gondolatok, megszületésüket követően azonnal meg is halnak. A gondolatok az élő fensőbb gondolkozás élő gondolatainak a cadaver-ei. A gondolkozás, amely nem minősíthető igazán élőnek, az élő gondolkozásból ered; a gondolatok, amelyek halottak, az élő gondolkozás élő gondolatainak a meghaló-meghalt, elvetélt produktumai. A gondolkozás megelevenítése — és ezáltal a gondolatok megelevenítése is — a szellemi törekvő első feladatköreinek egyike, azt követően, ha már igazán gondolkozik, ha már nem uralja tudati terét az asszociatív automatizmusok áradata, ha már kezelni tudja gondolkozását, s ha igazán magas fokú racionális-diszkurzivitást és dialektikát magas szinten birtokol. Az individuális-perszonális gondolkozás hátterében, sőt, az élő gondolkozás felett és annak is a hátterében egy quasi-univerzális gondolkozás-feletti világgondolkozás áramlása működik.
Az anthrōposophicismus steinerianus képviselői ezzel kapcsolatban igen figyelemreméltó megállapításokat tettek, amelyek pontosan eddig a szintig — csaknem maradéktalanul — el is fogadhatóak.
Az individualitás- és perszonalitás-feletti életfelettien-élő és gondolkozás-feletti világgondolkozás meglétét mi is elfogadjuk, — és nem csupán következtetéses, hanem bizonyos tapasztalásokkal kapcsolatos alapon, — de ezt csupán egy igen magas fokozatnak tekintjük, amely felett más, még ennél is magasabb fokozatok is megvalósíthatóak. Még ennél is magasabb fokon kiderül, hogy a világgondolkozás is az én gondolkozásom, — a solipsisticus létfelfogás értelmében.
Ezt a legvégső lényeg értelmében is több esszenciális Én és sok esszenciális Én meglétét valló anthrōposophicismus steinerianus hívei nem fogadják el, és világnézetük megtartása mellett nem is fogadhatják el, — mi viszont az esszenciális polyegomicitást vagy poly-egoniā-t nem vagyunk hajlandóak akceptálni, s így a korábbiak tekintetében fennálló részleges és viszonylagos egyetértésnek itt vége is szakad.
A gondolkozás szellemi funkció és akció. A Szellem (Pneuma, Spiritus, Geist) az emberi hármas tagoltság — trikhotomiā/trichotomia — legfelsőbb tagja. A Szellem — egy általunk alkalmazott közelítő ad hoc quasi-meghatározás szerint: Subiectum in Actu. Tehát egyáltalán nem substantia vagy subsistentia, hanem (öntételező) aktusban létele a Subiectum-nak, vagyis minél inkább Subiectum, és minél inkább Actus, és minél inkább in Actu, annál inkább Spiritus.
A Szellem felette áll a gondolkozásnak, felette áll a gondolkozás-feletti világgondolkozásnak is.
Mindig — önnön Szellemem által — Én-Önmagam gondolkozom. A gondolkozásnak (és a többi tudatfunkciónak) van egy igen komplex szorosan fizikai testi hordozottsága. A hordozók ilyenkor a test, szorosabban az idegrendszer, a központi idegrendszer, az agy, a nagyagy cortex-ének a funkciói. Nem a szervek a hordozók, hanem a testi-szervrendszeri-szervi funkciók. Maga a szorosan fizikai testi funkciók általi hordozás is rendkívül komplex, sokkal komplexebb, mint ezt akár a legmerészebb feltevésekben vélik. Ez a hordozás kifejezetten közvetett. A szorosan fizikai testi funkciók — mint hordozók — közvetlenül aithēr-i funkciókat hordoznak, ezek pedig astralis hordozókat, az astralis hordozók — több »rétegben« — lelki funkciókat hordoznak, s csak ezek hordozzák a voltaképpeni tudatfolyamatokat, tudatfunkciókat, köztük a gondolkozást.
A gondolkozás tehát nem testi, nem idegrendszeri, nem központi idegrendszeri, agyi, nem nagyagykérgi funkció, soha nem volt és soha nem lesz azzá. Ugyanekkor egyre inkább beszélni lehet a tudatfunkciók — és ezek közül a gondolkozás — folytonosan fokozódó, egyre fokozottabb hordozói funkciókhoz kötődéséről. Vagyis a gondolkozás — mint funkció — egyre inkább támaszkodik az ezt hordozó — többrétegű — lelki funkciókra, egyre inkább kötődik ezekhez, ezek pedig mint hordozói funkciók, egyre inkább kötődnek az astralis hordozói funkciókhoz, az astralis hordozói funkciók az aithēr-i hordozói funkciókhoz, ezek pedig a komplex testi-idegrendszeri-agyi-agykérgi hordozói funkciókhoz.
A hordozók megléte és ezek igénybevétele még — önmagában — nem negatívum. A kényszerű kötődés — már-már az összenövés értelmében — azonban egyértelműen negatívum. Ez olyan, mint egy huszár, aki hozzánőne a lovához. Ez, magától értetődően, a tudatfunkcióknak a hordozóik sorsában való osztozását is jelenti. E tekintetben nem hagyható figyelmen kívül az, ami talán a legfontosabb: a tudati identifikáció szintje. Ha az identifikáció mélyen kötődik a testiség benső mivoltához, akkor a perfektuálódott biológiai halált követően a tudatiság-tudatosság individuális megtartottsága is fokozatosan elenyészhet, és valószínűleg el is enyészik.
Az Én-Önmagamság nem tudja Én-Önmagá-t közvetlenül, tapasztalatilag átélni, — ehhez valamiféle tükör, tükrözés, tükrözöttség meglétére is szükség van. Nem azért, hogy a tükörbe nézve azt mondja, hogy az vagyok én, hanem azért, hogy tükörbe nézve meglássa tükörképét, s ezt követően önmagára mutatva azt tudja mondani, hogy igen, ez vagyok én, és ez én vagyok.
A gondolkozásnak ilyen tükör-rendeltetése van, hogy Én-Önmagam Én-Önmagamat a gondolkozásban gondolkozói Én-Önmagam-ként ragadhassam meg. Azonban a gondolkozó — általánosan nem tudja valóban és közvetlenül önmagát gondolni, — hanem csak valami másnak a gondolásán keresztül. A tükröző gondolkozás így lesz egyre inkább tükrözött gondolkozás. A tudatosság-tudatiság életében így lesz minden egyre inkább közvetett és egyre inkább tükrözött.
A gondolkozás korántsem a legerősebb tudatfunkció, de kétségtelenül — minden közvetettsége ellenére — viszonylag ez a legkevésbé közvetett, vagy — engedményszerűen azt is mondhatnók — ez a leginkább közvetlen (különösen a gondolkozás értési funkciója ilyen.)
A kevésbé közvetettség egyszersmind azt jelenti, hogy általánosan — a gondolkozásban érvényesül leginkább az Auton-activitas, noha a Heteron-jelenlét itt is nagymérvű, mégis sokkal gyengébb az utóbbinak az aktivitása a gondolkozásban, mint a képzetalkotásban és képzet-észlelésben, amelyek egymásba-épülten jelentkeznek, vagy az úgynevezett külső észlelésben, esetleg az érzésben vagy éppen az akarásban. amely csak közvetetten nyilatkozik meg.
A tudat mindig mágikus természetű. A gondolkozás is ilyen. A gondolkozó — természetesen limitált értelemben — tulajdonképpen: mágus. A gondolkozás — élő voltában sokkal inkább, mint egyébként — mágikus teremtői aktus. A szó szigorú értelmében itt még — nyilvánvalóan — nem beszélhetünk igazi mágiáról, mégis megjelenik a mágikusság a gondolkozás minden lényeges formájában, még a racionális-diszkurzív gondolkozásban is. A gondolkozásban is elvarázsolt vagyok a varázslatban, de limitáltan társvarázsló is (lényegileg Én-Önmagam vagyok a Varázsló, de ezt itt még nem tapasztalom.).
A testi hordozókhoz — funkcionális hordozókhoz — kötött gondolkozás a fejben lokalizálható, úgy tűnik, mintha ott működnék a gondolkozás, méghozzá mélyen bent a fejben, a fej közepe táján. (Más kérdés, hogy az egész világ, a testemmel és a fejemmel együtt a tudatomban van.) A gondolkozás teljesen »légies«, a gondolatok is illékonyak.
Akaratlagos képzetalkotás-képzetészlelés is a fejben lokalizálható, valamivel előrébb, még benn a fejben, de már közelebb a homlokvonalhoz. A képzetek — még az akaratlagos képzetek is — jóval kevésbé szubtilisak, mint a gondolatok.
Az akaratlan, spontán képzetalkotás-képzetészlelés a homlokvonalban, szinte a szemek hossztengelyének a vonalában lokalizálható.
Ezek a képzetek — általánosan — sajnos, sokkal élénkebbek és ténylegesebbek, mint az akaratlagosan megalkotottak vagy előidézettek.
A külső és érzékszervi észlelés már azzal kapcsolatos, ami előttem, a fejemen kívül van. Az észlelés intenzitása akaratlagosan befolyásolható, de az észlelet mibenléte nem. Banális megoldások lehetségesek, — becsukhatom a szemem, vattát dughatok a fülembe és az orrnyílásaimba, megtartóztathatom magamat a tapintástól, és limitálhatom a hőhatások érvényesülését, — de az észlelés mibenlétén nem sokat változtathatok.
A külső észleleti világot egy sokkal magasabb-mélyebb létesítő gondolkozás, képalkotás, és akarás hozta létre, mint az, ami individuális-perszonális fokon megragadható. Ez azonban nem indokolja az olyan nézeteket, amelyek a legvulgárisabb naiv realizmussal kapcsolatosak.
Az extremo-vulgáris naiv realizmusnak egyfelől az önátélés intenzitásának a gyengesége az oka, másfelől — nem függetlenül ettől — a gondolkozás túltükrözött és nem-megelevenedő volta, az észlelés élettelen volta, és a gondolkozás-észlelés egymáshoz való viszonyának a teljes torzultsága az, amit az okok oldalán keresnünk kell.
Az észlelés — önmagában — nem idéz meg semmiféle lét- vagy ismeretelméleti világnézetet, sem filozófiai, sem filozófia-alatti szinten. Az észlelés azonban soha nem funkcionális kizárólagosan önmagában. A gondolkozással öszszefonódó, azzal keveredő, noha mégis különlévő észlelés — a gondolkozás révén — már »értelmezve« konstatálja világot. A legmélyebb sztupiditás nem vulgárisan naiv realista, hanem teljesen világnézettelen; »értelmezve« konstatál, de »értelmezése« annyira alacsony fokon megy végbe, hogy szorosan nem minősül értelmezésnek. A naiv realizmushoz már ennél magasabb fokú, noha mégis alacsony színvonalú »értelmezés« szükséges, itt már valóban kialakul egy világnézet-alatti világnézet.
A gondolkozás — »ideologikusan« — messze magasabbra juthat, mint a tényleges önátélés, valamint a gondolkozás és az észlelés voltaképpeni viszonya. Vagyis bőven lehet valaki »szubjektív idealista«, sőt, akár szolipszista is a deklarációk síkján, s közben »gyakorló« naiv realista marad. Nem a nézeteiben, a szemléletében, hanem a nézésében, a szemlélésében. Elengedhetetlen a létszemlélet tökéletes volta, de sohasem elégséges; ennek ki kell egészülnie a létszemlélés (legalábbis relatív) tökéletességével.
Minden auto-korrekciós és hosszas, gondos előkészítést igénylő transzmutációnak a gondolkozás — és ezen belül a gondolkozói mivoltom — transzmutációjával kell kezdődnie. Ez nem volt mindig így, de ma már így van, s a jövőben — ha a lehetőségek nem merülnek ki véglegesen — még inkább így lesz. Nyilvánvaló, hogy e kezdet után a többi tudatfunkció korrigálása és átváltoztatása — legalábbis adekvát módon — nem mehet végbe a gondolkozási úton való jelentős előrehaladás nélkül. Ehhez az szükséges, hogy a gondolkozás már valóban gondolkozás legyen, legalábbis diszkurziv racionalitásnak megfelelően. Ehhez a cogitatio philosophica a legmegfelelőbb »előiskolázás«. (Az egyszerű, ember alkotta tárgyak gondolkozási koncentrációban való gondolása — szerintünk — csak a valóságos gondolkozás általános meglétének a biztosítása után kijelölhető feladat. Teljesen nevetséges az anthrōposophia híveinek a köreiben a gondolkozási „Schulung”-ok végeztetése olyanokkal, akik igazán nem is szoktak gondolkozni.)
A matematikai gondolkozás — spirituális szempontból — merőben kétértékű. Lehetséges két, mondjuk, egykorú matematikus, hasonló beosztásban egy kutatóintézetben; mindketten hasonló értékelhetőségű, kiváló eredményeket érnek el. Lehet, hogy az egyikük önnön matematikai gondolkozását oly módon éli át, hogy ez érvényes szellemi előiskolázás lesz spirituális útját illetően, míg a másikuk kimagasló eredmények elérése közben — úgy, oly módon, olyan benső átélések körében foglalkozik a matematikával, hogy ez a foglalkozás nem segít elő semmit, sőt, esetleg minden lényegi vonatkozásban inkább visszaveti szellemileg.
Ezek a veszély-lehetőségek mindenütt fennállnak, de sehol sem olyan kifejezetten, mint a matematikai gondolkozás vonalán.
A gondolkozási képességek között lényegesen jelentősebbek az individuális kvalitatív képességbeli különbségek, mint például az észlelés vonatkozásában (az érzékszervek »élessége« e tekintetben nem játszik szerepet). Ez nem független attól, hogy a gondolkozás — mind pozitív, mind negatív értelemben — leginkább emberi képessége az embernek.
Nem mondhatjuk azt, hogy az állatok egyáltalán nem gondolkoznak, de arra, ami specifikusan az emberi gondolkozás mivoltához tartozik, az állati egyedek képtelenek. Egy tízszer értelmesebb gorilla, csimpánz vagy orángután tízszer értelmesebb gorilla, csimpánz vagy orangután lenne és maradna, ettől még nem válnék igazán emberré, legfeljebb a felületi partikularitások némely szegmentumában lenne emberszerűvé.
Az állatok tudata felülről inspirált tudat. Az egyedi tudatszint alacsony, de az inspiráció eredete magas.
Az azonban, hogy az állatok éreznek, — nemigen lehet kétséges. Emberi érzelmei — nyilvánvalóan — nincsenek az állatoknak, de nem csupán érzékelnek, valóságosan érzelmi érzéseik is vannak. Az úgynevezett magasabbrendű állatoknak sokkal inkább, mint az úgynevezett alacsonyabbrendűeknek: a gorillának sokkal inkább, mint a fonalférgek egyes egyedeinek.
A tudatfunkciók leghatalmasabbika az akarás vagy akarat. Mindenben jelen van, de sohasem közvetlenül. A beavatási és ennél-ezeknél is magasabb műveletek körében az akaratiságnak van a legnagyobb jelentősége; az askesis elsősorban mindig akarati. Az akarásbeli-akarati transzmutáció a gondolkozásban működő akarat transzmutációjával veszi és veheti csak kezdetét. Az akarat közvetlenül — kezdetben — és még nagyon sokáig — kezelhetetlen. Az akarat közvetlenül nem tapasztalható. A mindenben való jelenléte — áttételesen — megmutatkozik, de közvetlensége teljes sötétségben van. Közvetlen akarati gyakorlatok nincsenek; de a cselekvési gyakorlatok — persze, szintén közvetetten — mégis erre irányulnak. A gondolkozásban lévő akaratiság aszkezisének meg kell előznie a cselekvési-akarati gyakorlatokat, s ha ez nem így történik, annak messzemenő és veszélyes titanizációs következményei lehetnek.
Az érzések — jelenleg az emocionalitás fogságában vannak, csaknem kivétel nélkül és csaknem mindig. Az igazi intuíciónak azonban két arculata van, értelmi-gondolkozási és érzésbeli. Az intuíció mindig értés és érzés együtt. Egyébként az érzés emocionális. Ez annyira így van, hogy az emotio és az érzés kölcsönösen egymás szinonimái, ami egyébként — lényegileg — teljesen hibás és téves, és a legteljesebb félreértésekhez vezet.
Az érzések közvetlenül nem vonhatók be a gyakorlatok körébe. Ezeket először meg kell fosztani emocionális voltuktól, amit viszont meg kell előznie a gondolkozás vonalán megtett előrehaladásnak. A közvetlen érzésműveletek, részben sikertelenek lesznek, részben eltévelyedéseket idéznek elő. A »szeretet gyakorlása« e tekintetben veszélyes. A szeretet — akárcsak a gyűlölet — teljesen emocionális érzés, rendszerint át is megy ebbe az ellentétbe, minthogy e tekintetben az érzés emocionális volta a lényeges, nem pedig az, hogy ez éppen szeretet-e vagy éppen gyűlölet. A szeretet harcias igenlői — éppen ezzel összefüggésben — kivétel nélkül harcias gyűlölködők, akiket — »gyakorlataikkal« együtt — a leghelyesebb messze elkerülni.
A gondolkozást először tartalmi voltában célszerű korrigálni, kezelni és átváltoztatni. Csak akkor, ha e vonalon jelentős előrehaladás történt, lehet áttérni a beszéd és a gondolkozás fokozatos különválasztására.
A teljesen keveredett és keveredő tudatfunkciókat és kisérő funkcióikat szét kell egymástól választani, különválasztottan kell mindegyiket tökéletesíteni és transzmutálni, — majd egy meghatározott grádus elérése után ezeket — szinte egy összerobbantás értelmében újból egyesíteni kell. Az újra-elválasztások és újra-egyesítések többször is megismételhetők és meg is ismétlendők. Ez hasonló a nemek szétválasztásának műveletéhez. A férfinak ki kell iktatnia önmagából minden nőit, a nőnek pedig el kell távolítania önmagából mindazt, ami a férfiassághoz tartozik. Itt is egy »összerobbantásnak« kell újból egyesítenie a férfit és a nőt: az Androgynos megvalósulása érdekében.
A tudatfunkciók transzmutációja vezeti be a teljes transzmutációt, a tudatfunkciók transzmutációját pedig a gondolkozás transzmutációja.
A gondolkozás megelevenítő korrigálása és átalakítása szorosan összefügg a gondolkozás és a hordozói funkciók viszonyának a gyökeres átalakításával. Az »összenövés« megszüntetése e tekintetben különös fontosságú.
Az átalakítás legalapvetőbb fokozatai: a consideratio, a concentratio, a meditatio, és a contemplatio. Miben különböznek ezek a következő Yōga-Sādhaná-któl: a pratyāhārá-tól, a dhāraná-tól, a dhyāná-tól és samādhi-tól? Vegyük példaként a koncentrációt. Ez vagy gondolkozási, vagy képalkotási, vagy észlelési, vagy érzéssel összefüggő, vagy akarati, a dhāranā azonban már a legalacsonyabb fokán is, mindezek újraegyesített együtteséből indul ki. A Yōga-Sādhaná-k Én-Önmagam teljes részvételére alapozódnak. Ebből a szempontból a Yōga mindig szellemi, — legalábbis elsőlegesen mindig az. A Hatha-Yōga már egy olyan testi-lelki-szellemi totalitásból indul ki, ahol a lélegzetvétel és a szívműködés teljes és korlátlan időtartamú felfüggesztése — a legmagasabb éberség megtartása mellett — nem magas eredménynek, hanem előfeltételnek számított. A Byāyāma-Prayōga — vagyis a Hatha-Yōga elő-yōgá-ja, ezt eleve biztosította. A Byāyāma-Prayōga-nak is sokkal komolyabb előfeltételei voltak, mint amilyeneket a Nyugaton járt, de akár Keleten is bármikor fellelhető „Yōga-Guru”-k valaha is megközelítettek.
A Nyugat felé reprezentált és a Keleten is meglehetős publicitással működő Yōga-Centrumok — mivoltukból következően — nem lehetnek mások, csakis hamisítványok, vagy pedig — s ez még a hamisítványnál is rosszabb — a contrainitiatio és a contra-realificatio centrumai. Minden útnak lehetnek és vannak veszélyei, még a gondolkozási útnak is, bár — kétségtelenül — ezen az úton a legkevesebb a veszélyeztető lehetőség. Bizonyos azonban, hogy a legkisebb psychopathia-ra való hajlam is elegendő egy súlyos pszichozis kialakulásához. E tekintetben minden „gyakorlat” veszedelmes aktivátor lehet, még a gondolkozással kapcsolatos gyakorlatok bármelyike is, noha még mindig az ilyesféle gyakorlatok viszonylag a legártalmatlanabbak.
Mindent egybevetve a gondolkozási út kezdeti primátusát mindenkor hangsúlyozni kell: guru-ra, mesterre, de legalábbis útmutatóra szükség van, egészen kivételes esetektől eltekintve.
Támogatás