TÉR, IDŐ ÉS »SUSTANTIALITAS«
A tér, az idő és a »substantia« vagy »substantionalitas« szorosan összetartoznak, s mindaz; amivel vonatkozásba kerülnek — legyen az a vonatkozás bármennyire is laza, bármennyire is sokszorosan közvetett — azokkal a létállapotokkal függenek össze, amelyek a »metaphysica« alsóbbfokú jelentésének, e jelentésbeli körnek felelnek meg.
Nyilvánvaló, hogy ez a »coharentia entitatum« igen sokféle szempontból vizsgálható, legfőképpen a természettudományok, némely tekintetben a matematika és a pszichológia, valamint a filozófia oldaláról. Mi általános szempontok szerint kívánunk e problematikummal foglalkozni, — csupán érintőlegesen és vázlatosan, de meg-nem-feledkezve »hyper-filozóflai« szemléletünk „háttérkénti” meglétéről.
Napjainkban több oldalról is felmerül annak a kérdése — és e kérdésben bennefoglalt igénye is annak —‚ hogy a matematikailag kezelhető vagy akárcsak felvethető tér-dimenziószámok fizikailag is fennállnak-e, ugyanis vannak olyan fizikai elméletek, amelyek szerint értelmezésbeli segítséget jelentene, ha valóban háromnál több tér-dimenzió léteznék.
A tér és a tér-dimenziók, valamint ezek száma is: része az objektív valóságnak, — ez bizonyos. Az objektív valóság azonban nem tudattól — az én személyes és személyfeletti tudatomtól — függetlenül vagy függetlenül is létező objektív realitás. Ilyen értelemben akárhány tér-dimenzió lehetséges: négy, öt, hat, tíz, száz, ezer, ötvenhétezer-nyolcszázhuszonhárom és n-dimenzió is, sőt, ez az »n« akármilyen számosságú végtelen is lehet. Ez a szorosan vett fizikai síkra vetített Līlā következménye, és személyfeletti önmagamnak — mint a Līlēśvará-nak az autonom szabadságától függ. Egyszerre igaz lehet az is, hogy csak tíz tér-dimenzió lehetséges, eggyel sem több, s közben — mondjuk a huszonhárom dimenziós tér is fennáll, mindegyik külön-külön egyedüli kizárólagossággal, ám végül teljes egységet alkotva.
A háromnál magasabb tér-dimenzió-számok vagy a négy-dimenziós tér-idő-kontinuumnál magasabb dimenzió-számú kontinuumok felvetése: »absztrakció«. Az »abstractio rationalis«-ok megléte nem egyértelmű szellemi pozitívum. Teljesen nem vethetők el és nem kerülhetők meg, — de sokkal nagyobb, összehasonlíthatatlanul nagyobb és teljesen egyértelmű pozitívum lenne a »transscensio suprarationalis« alapján alakuló természetszemlélet.
Soha nem lehet teljesen »legitim« olyan tér-dimenzió-számokkal operálni, amelyek az általános emberi tapasztalás számára hozzáférhetetlenek, soha nem tapasztalt n-dimenziós testekkel foglalkozni, amelyeket az ezekkel foglalkozó nem tapasztal, amelyeket elképzelni sem tud, sőt, korrekt módon még gondolni sem tudja ezeket, akkor sem, ha matematikailag problémamentesen tud „bánni” ezekkel. (Teljesen téves az a Lenin-féle nézet, hogy az ember nem tudja ugyan elképzelni a végtelent, de gondolni — azt igen, azt tudja. Az emberek általánosan nem tudják elképzelni a végtelent — ez biztos, gondolni pedig nem tudják igazán. A végtelent gondoló racionális gondolkozás voltaképpen ál-elgondolást hajt végre. Ez látványosan sikeres lehet, de valójában teljesen inkorrekt gondolatokat produkáló inkorrekt gondolkozás eredményeképpen.)
A több-tér-dimenzió tapasztalása, ennek a bármikori imaginálása és teljesen korrekt gondolása jogosítaná fel a matematikusokat és fizikusokat arra, hogy valóban adekvát módon foglalkozhassanak ezekkel a kérdésekkel.
Persze mindaddig, amíg ez nem válik megvalósított eredménnyé, addig sem teljesen jogtalan az ilyesféle gondolkozás, de ennek mindig óvatosan kell végbemennie, mindig kritikusan, folytonosan megvizsgálva azt, hogy milyen mértékben tudható az, amit tudhatónak vélünk.
Semmi sem olyan súlyos hiba, mint az, ha az embert, a tudatot, a Mindenség Titkait, sőt, ha magát a Világot a Világ felől próbálnók értelmezni. A Világ felől soha semmiféle alapvető tudást nem lehet szerezni — még a Világról sem.
Folytonosan tudatosítani kell azt, hogy én a Világban vagyok, de azt is, és méginkább azt, hogy a Világ énbennem van: nem a testemben, nem a fejemben, hanem — a tudatomban. A tudatomban van az egész Világ, a Világban lévő testemmel együtt.
A dimenziószámok az idővel kapcsolatban is felvethetőek, noha ennek a kezelése sokkal problematikusabb. Adekvát lehet egy olyan fizikai világkép is — megfelelő tudati erők birtokában —‚ amely végtelen tér-dimenziós, végtelen idő-dimenziós tér-idő-kontinuumal képes funkcionálni, egyáltalán nem megfeledkezve az ezektől elválaszthatatlan szubsztancialitás milyenségéről sem.
Az idő »múlás«-ként vagy »tartam«-ként nyilatkozik és jelenik meg, nem közvetlenül »idő«-ként, ahogyan a »tér« sem közvetlenül »tér«-ként, hanem kiterjedésként vagy kiterjedettségként ragadható meg.
Az idő — mint folyó, áramló tartam: »duratio fluens« — egyrészt a »múlt« irányából terjed, a »jelen«-en át, a »jövő« felé, másrészt a »jövő« felől a »jelen«-en át a »múlt« felé irányul. Az előbbi a voltaképpeni »terjedés«, az utóbbi a voltaképpeni »bekövetkezés« iránya. Ennek a rejtett fordítottsága is feltárulhat: a múltban lévő jövő és a jövőben lévő múlt értelmében. Az idő — mint folyó, áramló tartam: »duratio fIuens« — egyfelől »ciklikus«, másfelől »lineáris« természetű. A múló tartam linearitása szimbolikusan ismét kétféle lehet: »duratio fiuens linearis horizontalis« és »duratio fluens linearis verticalis«. Ezek a »duratio fluens cyclica«-val együtt — kizárólagosan tudati, tudat által és tudatban — az én Önmagam tudatában lévő — „objektív” valóságok köréhez tartoznak.
A »horizontalis-linearis« múló tartam — szimbolikusan ábrázolva — egy ponton érinti a körkörös múló tartam körének a határát, — míg a »verticalis-linearis« múló tartam abból a pontból, ahol a »horizontalis-linearis« múló tartam érinti a ciklikus múló tartam körét — a kör centruma felé irányul. Mindezek egyértelműen szimbolizmusok, de — éppen analogikus-szimbolikus mivoltuknál fogva a »realiveritas«-t fejezik ki és arra utalnak.
A keleti hagyományok doktrínái az időnek — mint múló tartamnak — a ciklicitását részesítik előnyben a hangsúlyozottság vonatkozásában, bár a keletázsiai hagyományokban a linearitás is előkelő helyet kap. A nyugati szemlélet a linearitást hangsúlyozza szinte kizárólagosan, és a kereszténységnek is ez az időszemléleti alapja. Voltaképpen a ciklikus és a kétféle lineáris szemlélet együttese felel meg a Traditionalitas Spiritualis et Universalis Integra principiumainak alapjára épülő felfogásnak. Ehhez annak a kimondása is hozzá tartozik, hogy a »vertikális-lineáris« múló tartam — irányultsága szerint nem csupán a »horizontális-lineáris« múló tartamból és a ciklikus múló tartam köréből lép ki, hanem — voltaképpen — a múló tartamok együtteséből is. A »duratio fluens«-ből — a teremtett álló tartamon: a »duratio stans creatá«-n át — a teremtetlen álló tartam: a »duratio stans increata« felé irányul.
A »duratio stans creata«-nak egy alsóbb szintje a »duratio fluens« hátterében is folyton jelen van — mind az »idők ideje« vagy a »tartamok tartama«, ahogyan a kiterjedő terek hátterében is ott van a »terek tere«.
A múló idő minden pontszerű pillanatát úgy kell felfogni, hogy mindig egy-egy kisugárzási pont lenne, ahonnan megszámlálhatatlanul sok történés-beli irányulás indulna ki, vagyis bármiféle történésnek megszámlálhatatlan és bármiféle folytatása lenne. Ezt egy aktualizált állapotból — amely az egyik folytatás részeként fogható fel — »potencialitásként« lehet és kell értelmezni, amely azonban — egy erre irányuló hatalom következtében — aktualizálódhat.
Ezt úgy kell felfogni mintha például a Nyugat-Római Birodalom Romulus Augustulus után is megszakítás nélkül folytatódnék, újabb és újabb császárok uralma alatt, — vagy Árpád nem halt volna meg akkor, amikor — a »nyomvonalunk« szerint meghalt, hanem ma is élne.
Az ok principiálisan megelőzi az okozatot (noha — ugyanakkor — az ok-okozatiság sem abszolút fennálló és rendíthetetlen fundamentalitás), s ez úgy tűnik, hogy időben is így manifesztálódik.
Ez bizonyára Így is igaz, de — bizonyos tekintetben minden időbeli ok okozat is és minden időbeli okozat is ok; tehát az ok az okozatnak — mint oknak — az okozata: ez a »causalis« összefüggés is igaz lehet, — az időbeliség síkján. Lényegileg a »causalitas« nem az időbeliség síkján működik, hanem időfeletti értelemben. Az időbeli vetület pedig — mint látjuk — (legalábbis) kettős lehet.
A múlt s a jövő nyitottságát és lezártságát illetően a tradicionális létszemlélet komplex, ám egyértelmű álláspontot foglal el. E tekintetben négyféle lehetőség áll fenn:
a) — lezárt múlt — lezárt jövő
b) — lezárt múlt — nyitott jövő
c) — nyitott múlt — lezárt jövő
d) — nyitott múlt — nyitott jövő.
Az általános szemlélet kizárólag a »b« pont szerint megállapított lezárt múlt — nyitott jövő összefüggést képes felfogni és elfogadni. A tradicionális szemlélet viszont mindig mind a négy szemléletet »simultaneitas«-ban fogadja el, — esetleg — valamiféle szempont szerint az egyiket vagy a másikat kiemelve, de soha nem megfeledkezve e négyesség együttes érvényéről.
Az »örökkévalóság«-ok és ezek ellentétei tekintetében is állást kell foglalnia annak, aki a Traditionalitas Spiritualis et Universalis Metaphysica Integra princípiumaira alapozódó létszemlélet híveként akarja meghatározni önmagát.
A »tartósság«,vagyis a »diuturnitás« —ellentéte az »indiuturnitás« egyszersmind hosszan-fennmaradást jelent: a »fajok« vonatkozásában jelentős és valós érvényű fogalom, míg az általános kontingenciák vonatkozásában az »indiuturnitást« kell — mégpedig megalapozottan — tételezni.
A »perpetualitas« (perpetuitas) — mint folytonosság — voltaképpen az »in tempore« fennálló örökkévalóságot jelenti. Vannak létformák, amelyeknek nincs az időben — »in tempore« — sem kezdetük, sem végük; bizonyos megszorításokkal — felvethetjük ezek »perpetualitasát«‚ míg más létformáknak a kezdete is, a vége is megragadható az időben, vagyis ezekre nézve az »imperpetualitas« (imperpetuitas) az igaz.
Azok a létformák, amelyek »in tempore« kezdettelenek és végtelenek, vagyis folytonosság szerint »örökkévalóságban« vannak: — »cum tempore« — vagyis az idővel együtt — kezdődnek és végződnek. Az, ami »in tempore« »perpetualis« — »cum tempore« »æviternitas«-ban (ævum-ban) »aiōn«-i relatív »örökkévalóságban« (és halhatatlansághan) van. A létformák — általában — »in tempore« »imperpetualitásban« vannak, nem »cum tempore« létesülnek és múlnak el, tehát — e tekintetben — »inæviternitás«-ban vannak.
Az ind-hindu kozmológiai hagyomány sok quadrillió éves ciklusokról is beszél, de a Mahākāla — mint ciklus — egyfelől perpetuális, másfelől pedig ebben egybeesik a ciklicitás a horizontális linearitással és a vertikális linearitással, továbbá: a lényege szerint nem is időbeli.
A Mahākāla (Egyetemesség értelmében »Nagy Idő«, amely egyszersmind Idő-Istenség is) »æviternitas«-a különbözik a többi »æviternum«-tól, szakadatlanul »cum tempore« létesül és szakadatlanul »cum tempore« megszűnik, majd újra-létesül és újra-megszűnik. Ez az »in tempore« meglévő valóság felől valóban »perpetualitas infinita«, de a »cum tempore« létesülés-megszűnés felől a »sempiternitas« felel meg a »Mahākāla« teljességének, míg mindaz, ami ettől különbözik az »insempiternitas«-ban van.
Az abszolút időtlen-időfeletti örökkévalóság, amely semmiféle kezdettel és semmiféle véggel nem hozható összefüggésbe: az »æternitas« (æternum). Az »Immortalitas Absoluta« csak az Aeternitas Absoluta«-ban valósulhat meg. Az »inæternitas« körébe tartozik minden »samsāra«-i állapot.
A »perennitas« az időbeliségben jelenik meg, de az æternitas « fényeként, vetületeként, reprezentációjaként: »örökérvényűnek« kell felfogni. A »Philosophia Perennis«, a »Confessio Perennis«, a »Religio Perennis«, a »Traditio Perennis«, a »Metaphysica Perennis« és a »Sophia Perennis« megközelítően ugyanazt jelentik: a mindent megelőző és a mindenen-túli Lényegről szóló híradást. Az, ami közvetve sem ezt fejezi ki, mind »imperennitas«.
A maradandóság, — a »permanentitas« (permanentia) — mint »változatlanság« különböző értelmezési síkon jelenhet meg. Az, ami »Permanentia Absoluta»-nak nevezhető, — voltaképpen megfelel az »Aeternitas Absoluta«-nak, s így mindaz, ami »samsāra«-i, az »impermanentitas« (impermanentia) körébe esik.
Vannak olyan — joggal »occult«-nak mondható és potenciálisan meglévő — létállapotok, amelyek nem tartoznak a »metafizikalitás« alacsonyabb értelemben vett köréhez sem, noha ezzel már valamiféle kapcsolatuk lehetséges. Ezeknek a térhez és a térbeliséghez, valamint az időhöz és az időbeliséghez még van bizonyos — szorosabb vagy lazább értelemben vett — közük, ilyen irányú vonatkozásaik pedig feltétlenül vannak.
Az, amit æthericitásnak nevezünk — szorosan véve — nincs már a térben, de a térbeliséghez-ellentérbeliséghez — és nem csupán három tér-dimenzió szerint — még igen erős köze van; az időbeliségben — mint múló tartamban — pedig, ha nem is teljesen úgy, ahogyan a legszorosabb értelemben vett fizikalitás.
Az, amit asztralitásnak nevezünk — szorosan véve — nincs sem az időben, sem a térben, de a térbeliséghez is, és különösen az időbeliséghez szoros vonatkozások kötik.
A lélek — mint olyan — nincs sem a térben, sem az időben, és — tulajdonképpen — nem is »szubsztanciális«, de áttételesen köze van mind az időbeliséghez, mind a térbeliséghez, mind pedig az asztrális, az ætheri, és a legszorosabban fizikai szubsztancialitáshoz is.
A »szellem« — nyilvánvalóan — nincs a térben, nincs az időben és egyáltalán nem »szubsztanciális«, az ezekhez való vonatkozása többszörösen áttételes; esszenciálisan pedig vonatkozása sincs ezekhez. Ezek — általánosan mind potencialitások, nem pedig »latenciák«. Az okkult és szupra-okkult tapasztalásban ezek — voltaképpen — aktualizálódnak: így válnak valósággá-valóságokká.
Az, ami okkult: a szorosan vett fizikalitás és a legalacsonyabb értelemben vett metafizikalitás között van, hozzátartozik a tágabb vagy legtágabb értelemben vett fizikalitáshoz és kapcsolatban áll a legtágabb és legalacsonyabb értelemben vett metafizikalitással. Az okkult fogalma rendkívül fontos tradicionális fogalom, önmagában indifferens-neutrális »értékbeli megítélhetőség« mellett. Foglalkozás az »occultum«-mal vagy hivatkozás erre: még nem jelent okkultizmust, amely viszont csak a legtágabb értelemben vett mivoltában és legmagasabb szintjeiben fogadható el —jelentős „reservatio mentalis” — mellett — és így is csak erősen limitálva; általában pedig — mint már megjegyeztük — inkább az elutasításnak megfelelően viszonyulunk az okkultizmusok különböző vonalai iránt.
A térdimenziók háromnál több vagy az idő-dimenziók egynél nagyobb száma sem közelítheti meg azt, amit transzcendenciának és transzcendensnek, vagy azt, amit »transscendentale«-nak és transzcendentálisnak szokás mondani. (A transzcendentális dimenziónak semmi köze semmiféle dimenziószámú téridő-kontinuumhoz.) Ezek — mint lehetőségek — a tágabb értelemben vett fizikalitás köréhez tartoznak, és a magasabb okkult tartományok szintjeit sem érik el. A parapszichikai jelenségek kimondottan okkult eredetűek, de ezek megnyilvánulásai áthaladnak a magasabb tér-, idő- és szubsztanciális struktúrák zónáin, vagyis a perfektuálódó megnyilvánulás ezeken áthaladva valósul meg. Az okkultum ezeken keresztül kapcsolódik a voltaképpeni fizikaihoz. A szellemiséget magasabb és több tér- vagy idő-dimenziószámhoz kötni, vagy összefüggésbe hozni szubtilisabb szubsztanciákkal: a legvégletesebb hozzá-nem-értés, valamint az ilyen irányú »stupiditas« nagyfokú meglétének a félreismerhetetlen jele és kifejeződése.
A végtelen-únió-számosságú végtelen egymásra-merőleges szám-koordináták és ezek kiterjesztése a fizikának — mint tudománynak a területére —‚ kimondva, hogy ez a tér-dimenzió-számok és az idő-dimenzió-számok végtelenjét fejezi ki: alapjában véve jogosult és értékelhető; azonban, ahogyan ezt teszik — csak a legkivételesebb esetekben fogadható el pozitívan, többnyire kimondottan elutasítást érdemlő.
A végtelen-únió-számosság végtelen egymásra-merőleges szám-koordináták érvényességén mit sem változtat az a másik, semmivel sem alacsonyabb, sőt, inkább magasabbrendű tény, amely szerint az akárhány egymásra merőleges (vagy bármilyen más) szám-koordináták egyáltalán nem feltétlen vagy éppen abszolút érvényűek, és egészen más szám-értelmezések is legalább ennyire jogosultak lehetnek.
Ehhez kapcsolódik az is, hogy például a vonal úgy is felfogható, ha nem kiterjedésnélküli (!) pontok összességeként lenne értelmezve, hanem önálló valóság-formaként. Vagy egy síkidom, mondjuk egy négyzet, nem csak úgy értelmezhető mint pontok és vonalak összessége, hanem szintén önálló valóság-formaként. Vagy egy három-dimenziós téridom, például egy kocka, nem kizárólag csak úgy fogható fel mint pontok, vonalak, síkok összessége, hanem — hasonlóan ez előbbiekhez — szintén önálló, autonóm valóság-formaként. Az ilyen szemlélet nem hatálytalanítaná az ismert és ettől különböző szemléletek érvényét, de egy más, és magasabbrendű rátekintési lehetőséggel gazdagítaná az ilyen vonatkozású szemléleti módok körét.
A világvalóságból derivált ember-, tudat- és alanyértelmezések rendkívül negatív voltát már megemlítettük. A különböző matematikai megalapozottságú fizikai világmodellek vitathatatlanul érdekesek lehetnek, de az ezekkel való amatőr vagy professzionális hozzáértők általi bűvészmutatványok igen keveset érnek a valóságos értelmezések tekintetében, hiszen — ismerjük a Saint-Martin-féle gondolatot és ennek az általunk történt kiegészítését, amely szerint nem a világból kell nézni és látni az embert, és nem az emberből az Alanyt, hanem éppen fordítva: az Alanyból kell nézni, látni (értelmezni) az embert, és az emberből a világot.
Az Alany pedig Én-önmagam vagyok. A világ énbelőlem következik, nem személyes, hanem személyfeletti-lényegi önmagamból, amely azonban csak a sajátszemélyemből kiindulóan érhető el a reduktív megvalósítás abszolúciója során.
Érdekesek azok az elgondolások is, amelyek lényege szerint maga a fizikai Univerzum voltaképpen egy lény: egy tudatos és értelmes élőlény. Ez akár elfogadható is lehetne számunkra, sőt, némely tekintetben el is fogadjuk ezt. De az ilyen elgondolásoknak is megvan az a negatív vonásuk, hogy ezzel meg is szabják a szemléleti határt: ez a tudattól, tudatunktól, tudatomtól függetlenül (is) létező objektív valóság, ez így van, ez így adott. Az Univerzum — sőt, minden Univerzumok Univerzuma — énbelőlem következik, akkor is, ha tudatos-értelmes élőlény, függetlenül a hatalmasságától. Hatalmassága földi-emberi személyes mivoltomhoz képest mérhetetlen lehet, de nincs semmféle igazi hatalmassága, sőt, egyáltalán nincs hatalmassága Én-Önmagammal mint Alannyal szemben, mert a létét is, milyenségét is, hatalmasságát is — énbelőlem nyeri.
A tér- és időszemléletek, a »causalitas«-sal kapcsolatos elméletek, a természet milyenségére irányuló elméleti hipotézisek — fontosak, ám mégsem igazán lényegiek. Foglalkozni lehet, érdemes, akár kell is ezekkel — de centrális-axiális és a »suprarealificatio metaphysica«-t közvetlenül érintő jelentőségük nincs. A metafizikalitás tágabb-alsóbb értelmezése szempontjából azért kell foglalkozni e tematikummal is, mert jóllehet a térbeliség és az időbeliség nem tartozik a metafizikalitás alsóbb körébe sem, és ez kritérium-szerűen van így, de az okkultumon keresztül mégis metafizikailag is tárgyalható ez a kérdéskör.