PRODINITIATIO, INITIATIO ET SUPRAREALIFICATIO METAPHYSICA
A modern ember — mint modern ember — vagyis mint az antitradicionalitás, az antispiritualitás és a antimetafizikalitás korának megfelelő ember teljesen beavathatatlan és merőben alkalmatlan a megvalósítás-feletti metafizikai megvalósítás ösvényeinek az adekvát megtalálására.
Kétségtelen, hogy a tradicionális — szorosan a buddhista — doktrinák szerint minden létező képes a Metafizikai Felébredésre. Ez azonban az erre irányuló potencialitás vonatkozásában igaz, de az erre irányuló potentialitas actuabilis — vagyis posszibilitás — vonatkozásában ez nemhogy minden létezőre nézve nem igaz, hanem minden emberre nézve sem. A potentialitas priæactualis — vagyis a virtualitás — vonatkozásában pedig csak egészen kevesekre nézve igaz.
Nem azt állítjuk, hogy a jelenkor — mondjuk, a 20. század végének — embere alkalmatlan minden igazi és tényleges Szellemi Út megtételére, hanem azt, hogy a modern ember — mint modern ember — alkalmatlan erre. Igaz, hogy a jelenkor embere s a modern ember — fogalmilag is ténybélileg is — rendszerint fedik egymást, de e kettő mégsem szükségszerűen teljesen azonos. Lehetnek és vannak is a jelenkorban olyan emberek, akik egyfelől valóban a jelenkorhoz tartozóak, de moderneknek mégsem vagy csak limitáltan nevezhetőek. Ezek között pedig lehetnek olyanok, akik önmagukat »pro-archaifikálni« képesek, s így kapcsolatba kerülhetnek az igazi beavatással.
René Guénon szigorúan megkülönbözteti az iniciációt és a metafizikai realizációt, mások az iniciációk legmagasabb fokozatai és a metafizikai realizáció között nem állapítanak meg jelentős különbséget. Mi — ez esetben — inkább a René Guénon-féle klasszifikációhoz közelítünk, mert bizonyos — és fontos — disztinkciók megtétele így érthetőbbé válik, de egyáltalán nem utasítjuk el az ettől eltérő, de lényegileg ugyanebben a szellemi értelemben vett klasszifikációkat sem.
A modern ember — mint modern ember — beavathatatlan. A jelenkor emberének — ha valóban szellemi céljai vannak — meg kell fosztania önmagát — nem a jelenkoriságától, hanem — a modernitásától.
Ez a »demodernifikáció« a helyreállító-javító és előkészítő műveletek — a korrektifikációs preparációk köréhez tartozik, de erre is bizonyos további előkészítő műveletek megtétele után kerülhet sor.
Az elő-beavatás — a prodiniciáció — már nem demodernifikáció, hanem — mint említettük — pro-archaifikáció. A pusztán nemmodern ember még nem beavatható ember; a beavathatósághoz a csak-nem-archaicitás előfeltételként viszonyul.
A jelenkor— modern — embere számára az egykori misztériumok hozzáférhetetlenekké, az ezekhez tartozó utak fellelhetetlenekké és mindenképpen járhatatlanokká váltak. Új, jelenkori és modern misztériumok, beavatási utak pedig nincsenek, és nem is lehetnek. Nézetünk itt tér el — az alapokig elmenően — az olyan irányzatokétól, mint például az steineri anthropozófia, amely határozottan állítja az egykori utak járhatatlanságát, de állítja egy új, jelenkori, modern misztérium megszületését, az új, jelenkori, modern beavatási utak feltárhatóságát, feltárulását. Szerintünk ez a tételezés tévedésen alapul, terjesztése pedig tévedésen és eltévelyedésen alapuló ámító megtévesztés és eltévelyítés.
Az egykori utak a modern ember számára járhatatlanok, új, jelenkori — és főleg — modern utak pedig nem léteznek, hacsak nem az ál- és ellenbeavatások körében, mert ott, sajnos bőven akadnak jellegzetesen modern — a Semmibe vezető — utak és ösvények.
Az ősi utak járhatók ma is, de nem a modern ember számára, hanem azok számára, akik megfosztották magukat önnön modernitásuktól, és — ezen túlmenően — bizonyos mértékben »archaifikálták« önmagukat, annyira, hogy a beavatási »archaifikáció« útjára léphessenek.
A beavatások első nagy fokozatának a neve maga a beavatás, görögül: »ho baptismos« vagy »to baptisma«. (Magyar neve — keresztség vagy megkeresztelés — egyáltalán nem fejezi ki azt a feltételezetten végbemenő folyamatot, ami nem megy végbe, holott végbe kellene mennie a keresztény gyermekek vagy felnőttek »baptismos« -ában.)
Helyesen tanítja a Római Katholikus Egyház azt, hogy a baptismos vagy baptisma az üdvözülés — a salus, a sōterā — előfeltétele. Helyesen mondjuk mi is azt, hogy a salus viszont a Metafizikai Felébredés — a Redexvigilatio vagy Exvigilatio Metaphysica — előfeltétele.
Más kérdés az, hogy keresztény baptismos-ban az igazi baptismos talán csak a kezdetek kezdetén valósult meg minden esetben, a későbbiekben már nem mindig, még később csak kivételesen, az új- és legújabb korban pedig szinte soha.
Nem csupán a mennyei állapotokat betetőző és felülmúló üdv előfeltétele a beavatás, hanem — bármilyen különösnek tűnik is — a pokolbeli kárhozaté is, mert a közönséges emberi tudat a halált követően — szinte azonnal vagy fokozatosan elenyészik. Ahhoz, hogy bármiféle állapotnak tartósan a részese legyen, nem is beszélve arról, hogy aiōni halandósággal-halhatatlansággal legyen a részese: bizonyos fokú iniciáltságra van szükség, — és ez még a pokolbeli és kárhozatteljes állapotokra vonatkozóan is érvényes.
Nem mulaszthatjuk el, hogy néhány szóval a misztikával kapcsolatos tradicionális állásfoglalást érintsük.
A misztika — sajnos — nem egy szerzőnél az esoteria vagy az esoterismus helyett áll (s e két utóbbi terminus jelentése egymástól is határozottan különbözik). Ezt — minthogy konfúziót teremt — nem helyeselhetjük, de mivel változtatni ezen nem tudunk, — nem tehetünk mást, mint azt, hogy tudatosítjuk: a misztika gyakran nem a szorosan vett misztika értelmében jelenik meg, ám soha nem a tradicionális szerzők körében, akik a misztikáról írva-szólva mindig az igazi és szorosan vett misztikát értik.
Ahogyan a mysterion, a mysteriosophia, a mystes és a mysteriosophos mindig pozitív értelemben kerül — tradicionális vonatkozásban — említésre, a mystica, a mystikos, és a mysticus esetében nem ennyire egyértelmű a helyzet. A mystica passiva, amely mindig valamiféle feloldódásra, beleolvadásra irányul, — mégha az tisztán szellemi is: a tradicionális spiritualitás oldaláról kifejezetten elutasított. A misztika esetében mindig fennáll annak a veszélye, hogy mistica passiva-vá váljék, — ezért a misztika általában nem tartozik — tradicionális szempontból — a legmagasabbra értékelt utak és lehetőségek közé.
Az »actitudo mystica« kialakítása — a beavatási és megvalósítási úton — elengedhetetlen, mert ez óvja meg az úton haladót a különböző szintekbe való belemerevedéstől, s ez biztosítja az universalificatio kialakítását. Ez azonban még nem »mystica«, és nincs köze a mystica passiva-hoz; — ha ennek a felkeltése »mystica«-ba kezdene torkollni, meg kell állítani a folyamatot, s csak bizonyos korrekciókat követően szabad újrakezdeni:
A kereszténység — főként a római katholicizmus és a keleti orthodoxia, de némely protestáns irányzat is — súlyt helyezett a misztikára, de nem a mystica passivára, ám a mystica passiva is erőteljesen megjelent az ilyen orientációk körében. Viszont volt néhány misztikus, aki felül tudott emelkedni a mysticá-n és egy egészen más, sok tekintetben joggal gnosztikusnak mondható irányultságot valósított meg: Meister Johann Eckhart említhető meg elsősorban, aki minden tekintetben kiemelkedik a középkori kereszténység misztikusainak, theologusainak és filozófusainak — egyébként igen előkelő — köréből. Magasrendű írott életművének a legmagasabbrendű részeit éppen azok a passzusok képezik, amelyeket az »officiális« vonalat képviselő magas egyházi körök nem voltak hajlandók elfogadni, — itt is kidomborítva annak tényét, hogy a kereszténység szívesen munkálkodott — szinte mindig — önmaga ellen, s az önpusztítás és önsorsrontás iránti hajlama igen gyakran jutott érvényre.
A misztika — voltaképpen, noha kimondatlanul: a mystica passiva — a tradicionális vallások és általában a vallások nagy részénél megjelent, sohasem az alacsonyabb és sohasem a lehetséges legmagasabb vallási fokon, — de magas piedesztálra csak a kereszténység körén, valamint az izraelitizmusnak a chassidista ágán belül jutott. A keresztény szerzetesrendeken belül voltak olyanok, — elsősorban a sarutlan kármelitákra és a Szent-Benedek-rendiekre gondolunk —‚ amelyeknek volt valamiféle »quasi-prodinitiaticus« útjuk, részben »misztikus« alapokon, de nem kizárólag ilyen bázison. A keleti-orthodox kereszténység szerzetességén belül is voltak — vannak olyan irányultságok amelyek bár misztikusnak tekinthetők, korántsem kizárólagosan misztikus utak, s az a »hypermysticus« komponens megvédheti az ez úton haladókat a passzivitástól.
Az okkultisztikus irányzatok szinte mindegyike — névlegesen vagy valóságosan — birtokában van valamiféle »beavatási« methodikának: ezek — túlzás nélkül mondhatjuk, hogy kivétel nélkül — vagy álbeavatási — »pszeudoiniciatikus«‚ vagy ellenbeavatási » kontra-iniciatikus« methodusok. Ezek arról ismerhetők fel, hogy vagy nem tudnak kiszakadni a személyiség-személyesség köréből, vagy — és ez a gyakoribb — ebből kiszakadnak ugyan, de nem a személyfeletti Én-önmagamság veszi át a belső uralmat, hanem valamilyen — először még tapasztalhatatlan, később — hatásai révén — tapasztalható — rejtett erő és hatalom birtoklója, az, amit a közvetlenül nem-tapasztalható »heteron«-nak nevezünk. A spirituális autonomia fokozatos feladása — előbb vagy utóbb megmutatkozó velejárója ezeknek az irányzatoknak. Az álbeavatás sem veszélytelen, az ellenbeavatás pedig végletesen és végzetesen veszedelmes. Az ezeken az ellenutakon járó „szorgalmas törekvő” — ha valóban „lankadatlan” —‚ elkerülhetetlenül lefelé fog „transzcendálni”, aminek a következményei közé fog tartozni először a pneumathopathia és a pneumatosis, később a pszichopathia, és a pszichozis, — a legkülönfélébb és többnyire súlyos — szoros értelemben vett — testi megbetegedések kíséretében. Ha a „törekvő” még mindig és még fokozottabban tovább „törekszik”, — rá fog térni a methodikus, noétikus és ontikus teljes-megsemmisülés úttalan útjaira.
A már többször megemlített steineri anthropozófia „Schulung”-jainak vonalvezetése — néhány fokozaton át — együtt halad azzal, amit mi is — tradicionális-spirituális alapokon — adekvátnak tekintünk. Kifejezett és autonom tudatosság jellemzi ezeket a fázisokat, s ezek — itt és így — csakis pozitívan lennének értékelhetők, — ha — magasabb szinten — nem követné ezt a tudati funkciók csendjéből megvalósuló — viszonylagos és részleges — tudati kiüresítés.
A tradicionális — prodiniciatikus-iniciatikus — utak esetében is el lehet érkezni — szintén viszonylagos és részleges — tudati kiüresítés-kiüresedés fokozatához, — s ekkor két lehetséges feladat megvalósítására kerülhet sor: vagy ennek az ürességnek a végtelenítése és abszolucionizálása az egyik, vagy pedig a — relatíve üres tudati térbe történő »beleteremtés« a másik — megvalósítható — megvalósítandó lehetőség.
A steineri anthropozófia magasabbfokú továbbfejlesztett „Schulung”-jában előírt feladat más, mint az imént említett tradicionális-spirituális utakhoz köthető két feladat bármelyike. A tudati funkciók csendjében megvalósult — részleges és viszonylagos — tudati ürességben-kiüresítettségben a tudati éberség fennmarad (eddig minden rendben is lenne), s ekkor „várni” kell, figyelni és észrevenni azt, hogy a „szellemi világgondolkozás”, a „kozmikus gondolkozás” vagy az „imaginatio” szubtilis módon belép vagy „beleképződik” a tudati térbe. Itt adatik-adódik fel az egészen eddig fenntartott és megőrzött, sőt, fokozott autonom, éber tudatosság. Az „anthropozofiánus” út eddig és csak eddig — egyáltalán nem tévút, ám ettől kezdve egyértelműen az. E vonalon a veszélyek nem túlságosan nagyok, mert ezeket a fokozatokat csak elenyészően kevesen érik-érték el eddig, s e kevesek közül is inkább csak olyanok, akik eleve — lappangva meglévő — okkult tapasztalási képességekkel születtek (maga Rudolf Steiner is ilyen volt), a jövőben pedig — valószínűleg — még kevesebben fognak, akárcsak idáig is eljutni.
A misztika erősen »befelé forduló« lehetőség és — többnyire: feloldódási út. A misztikának azonban lehetségesek »kifelé forduló« különleges válfajai is, — ilyen volt például Jiddu Krishnamurti »követőket és követést nem igénylő« sajátos — sok tekintetben figyelmet érdemlő, ám a maga teljességében mégsem elfogadható — vonala.
Az eltévelyedések körében megemlített — Silva-féle „agykontroll” és a Hubbard-féle „dianetika”, valamint a különböző „alternatív” és „regressziós hipnózist” javasló irányvonalak nem tüntetik fel magukat „beavatási” utaknak, de a funkciójuk erősen közelít az ál- és ellenbeavatási irányzatok methodikájához. Az egészen alpári Darnel-féle „training” — többé-kevésbé — szintén ezekhez áll közel.
A szintén említésre került »Krishna-Tudat Mozgalom« a »Transzcendentális Meditáció« mozgalma módszereinek az alkalmazása kis intenzitással végezve: álbeavatás-, nagy intenzitással végezve: ellenbeavatás-karakterű.
Az igazi Yōga-ösvények — már igen hosszú idő óta — szinte soha nem voltak közvetlenül elkezdhetők. Csaknem mindig megelőzte ezeket valamiféle beavatás — dīksā — gyakran a kaszt-beavatás — a varņa-dīksā — vagy pedig az elő-yōga: a Prayōga. A Hatha-Yōga elő-yōgája a Byāyāma-Prayōga, amelyhez hozzátartozott — sok egyéb mellett — 840 āsana tökéletes kivitelezettségű, koncentratív-meditatív-komtemplatív szintű elsajátítottsága, a prāņāyāmavá fejlesztett légzőgyakorlatok sokfélesége (a kontrollált légzőgyakorlatok még messze nem azonosak a prāņāyāmá-val, — ellentétben az ezzel kapcsolatos — indiaiak által is terjesztett — téves és tudatlan vélekedésekkel, a Byāyāma-Prayōga szintjén végzett prāņāyāma még nem azonos a Yōga, jelen esetben a Hatha-Yōga szintjén megvalósított prāņāyāmá -val, — de már a Byāyāma-Prayōga betetőzéséhez is olyan képességeknek kell társulniuk, mint a légzés és a keringés korlátlan ideig tartó, a tudat magas szintű éberségével együtt járó, mindenféle károsodástól mentes felfüggesztésének a képessége. Ez — mint már megjegyeztük — nem a Hatha-Yōga Mahā-Guru-inak legendáriumokba illő csúcsképessége, hanem a Hatha-Yōga határához eljutott Byāyāma-Prayōgi képessége, aki megvalósította az előfeltételét annak, hogy a Hatha-Yōga gyakorló-tanítványa legyen, lehessen.
Ebből is látható, hogy a Yōgá-val — és ezen belül a Hatha-Yōgával is rengeteg fogalmi és nominális tévedés, ugyanekkor szánalmasan nevetséges, ám egyszersmind arcátlan visszaélés van forgalomban. Nincs tudomásunk arról, hogy — legalábbis az újkorban és a legújabb korban — bármilyen nyugati ember Hatha-Yōgī lett volna, s ezt nem is tekintjük valószínűnek. Arról, hogy a korábban Keleten járt nyugatiak közül valaki ezen az úton előrehaladt volna, szintén nincs tudomásunk, de ez azért nem zárható ki. A Byāyāma-Prayōgī fokát sem érték el az utóbbi évszázadokban nyugatiak, — ezt is meglehetős biztonsággal állíthatjuk. Sőt, továbbmehetünk: azok az indiaiak, akik ma mint a Hatha-Yōga, sőt, a Rāja-Yōga — Guruiként tetszelegnek áhítatos és ostoba híveik előtt, bizonyosan még csak rá sem léptek, rá sem léphettek a Byāyāma-Prayōga— vagy bármiféle más Prayōga ösvényére, nemhogy az igazi Yōgáéra. Ez a jelenkor keleti „istenembereire” még fokozottabban vonatkozik. A nyugatiak előtt — bizonyos alkimiai-hermetikus mesterektől eltekintve — a testre is kisugárzó tökéletes uraltság útjai már igen hosszú ideje teljesen lezártak maradtak.
Voltak-lehettek olyan születetten virtuális beavatottak vagy születetten és virtuálisan csaknem-beavatottak, akik — mondhatnók, hogy egy életfeletti megvilágítottságú élet-beavatáson átesve — elérték a beavatást, sőt, ennél többre, magasabbra jutottak, a testre kiható uraltság némely kvalitatív képességével együtt. Voltak-lehettek olyanok is, akik talán még a 20. század első felében is — Nyugaton — Beavatási Centrumokban jutottak el a prodiniciáció és az iniciáció bizonyos fokozataira. Ezek a Centrumok egyfelől teljesen zártak, teljesen titkosak voltak, — másfelől ma már talán kivétel nélkül — nem csupán titkos visszahúzódottságba, de teljes láthatatlanságba vonultak, hacsak teljesen meg nem szűntek.
A jelenkorban, a 20. század második felében, az egykori titkos, de legalábbis a legszigorúbban exkluzív társaságok és rendek nevében — valóban azonos vagy hasonló nevű — áltársaságok és álrendek, áltestvériségek léptek és lépnek fel. A »Rosicrucianismus« ezek közül az egyik legkedveltebb, de a »hermetika«, valamint ezek kombinációi is a favorizáltak közé tartoznak. Ezek az irányzatok nem csupán merőben hamisak és álságosak, hanem gyakran veszélyes ál- és ellenbeavatási methodusokat is felkínálnak. Az ál-rózsakeresztes »transfiguratio« inkább csak pseudo-prodiniciáció, de „továbbfejlesztve” kontra-iniciációvá is válhat.
A jelenkor szellemi orientáltságú emberének a helyzete távolról sem reménytelen, s az, hogy az általunk képviselt vonal a teljes reménytelenséget tanítaná — egyszerűen nem felel meg a valóságnak. Ezzel együtt azonban azt ki kell mondanunk, hogy a jelenkor szellemi irányultságú emberének helyzetében sincs túl sok és messzemenő reményekre jogosító mozzanat. Egészen kevés azon kivételes embereknek a száma, akik akárcsak a prodiniciáció autokorrektifikatív-preparatív megalapozásának előkészítésére alkalmasak lennének. Enélkül pedig eleve nem lehet továbbjutni.
Mindaz, aki csak egy kevéssé ambiciózus — a beavatásnál és a metafizikai megvalósításnál szeretné az utat megkezdeni, de sejtelmük sincs arról, hogy voltaképpen miről is beszélnek. Ez ma a szellemi csúcsokon állók esetében sem lehetséges, és — az időben előrehaladva — egyre kevésbé lesz lehetséges. Egyre messzebbről és messzebbről kell „startolni” ahhoz, hogy a voltaképpeni „starthelyzethez” el lehessen érni, és onnan ténylegesen el lehessen indulni (ha szabadon akarnók alkalmazni a „repülőstart” elvét). Valamikor nem volt szükség sem Prayōgára, sem szoros értelemben vett beavatásra. Később elengedhetetlenné váltak ezek az előkészületek, de előbeavatásra még mindig nem volt szükség. Majd ez is elengedhetetlenné vált. Ezt követően autokorrektív-preparatív műveletekre is szükség lett, sőt, még ezek preparációjára is. De már erre is sokkal kevesebben lehetnek alkalmasak, mint egykor az igazi és közvetlen beavatásokra. Ugyanekkor nem lehet korlátlanul fokozni a hátrábbról és hátrábbról való indulás elvét és gyakorlatát sem. Ennek is vége lesz egyszer, sőt, úgy tűnik, hogy ez az „egyszer” éppen a napjainkban van, a 20. század legvégén, vagy éppen most, vagy a legközelebbi jövőben fog elérkezni.
Majdnem biztosra vehető, — bizonyos doktrínák értelmében pedig bizonyosnak is mondható —‚ hogy a Kali-Yuga lezáródási fázisának a mindenféle értelemben vett legvégén is lesznek, maradnak olyanok, akik az előbeavatásra is, a beavatásra is, a metafizikai megvalósításra is alkalmasak lesznek, még akkor is, amikor az emberek zöme már őrült lesz s egyszersmind hülye is, és már a születéskor is súlyosan-halálosan, mindenre kiterjedően beteg.
A »suprarealificatio metaphysica« — mint közbülső cél, és az »Autotransscendentificatio Metaphysica Absoluta« — mint végső és abszolút cél: elsősorban nem általában és általánosan vetődik fel, hanem a legszigorúbban Én-önmagamra vonatkoztatottan. Ennek a lehetőségeit intuitive-konszideratív úton, majd koncentratív-meditatív-kontemplatív módon önmagamnak kell felmérnem, és megállapítanom, és önmagamnak kell e tekintetben döntenem. Ha ennek akárcsak a legkisebb-leghalványabb lehetőségét konstatálom, akkor helyes, ha az erre irányuló feltétlen törekvés mellett döntök, ha semmiféle lehetőségét nem látom ennek, akkor helyes, ha arra törekszem aminek az elérésére — ha nehezen is —‚ de lehetőségem van.
E tekintetben és vonatkozásban nincs feltétlen »kell«. Nem »kell« sem metafizikailag felébredni, sem megvalósítani, sem beavatáshoz jutni. A szellemi »outsider«-ek, dilettánsok és orruknál tovább nem látók szava az e fázisban is, hogy »kell«. A »kell« akkor válik érvényessé, mégpedig kérlelhetetlenül érvényessé, amikor feltétlenül és véglegesen eldöntöttem, hogy az »abszolúció« megvalósításának útjára lépek; itt ugyanis olyan műveletekre van szükség az úton-maradáshoz és a továbbjutáshoz, amelyekre már valóban vonatkoztatható a »kell«, sőt nem is lehet ettől elvonatkoztatni. Ekkor a »moralitas conventionalis« — részben hirtelen részben fokozatosan — elveszti érvényességét, de — nyilvánvalóan — nem az »amoralitas«, az »immoralitas« vagy »antimoralitas« értelmében. Ekkor a »moralitas sacro-pragmatica normativa suprarealificationis« lép életbe, amelynek értelmében mindenek előtt azt kell figyelembe venni, mi az, ami a megvalósítást elősegíti, s mi az, ami hátráltatja vagy nehezíti. Az előbbieknek a megtétele helyénvaló, az utóbbiaké nem az, hanem kerülendő; a közömbösnek tűnő lehetőségek további, alaposabb vizsgálatot igényelnek. Vannak-lesznek-lehetnek egybeesések a »moralitas conventionalis«-szal, de az ilyen egybeesések egyáltalán nem szükségszerűek és jelentőségük sincs, mert a moralitas conventionalis itt már — megalapozottan és teljes joggal — meghaladottá lett. A moralitas conventionalis csak azoktól várható el, — de azoktól feltétlenül elvárandó —‚ akik konvencionális életnívón exszisztálnak, vagy azoktól, akiknek ezen kellene exszisztálniuk, de ezt kifelé és lefelé irányulóan elhagyták, s akiknek vissza kellene térniük a konvencionális életformához hogy azt esetleg befelé és felfelé elhagyhassák.
A prodiniciáció képességbeli előfeltételei — hozzávetőleg — a következők: a »ratio discursiva« és a »cogitatio dialectica« rendkívül magas fokú és nagy intenzitású, egyfelől születéstől fogva fennálló, másfelől kialakított megléte; az »intellectus intuitivus« és a »cogitatio supradialectica« magas szintű megléte; a »sensus transemotionalis« mélyen intenzív megléte; az akarat és akaratiság szupranormális intenzitású megléte.
Továbbá: nagyfokú benső kiegyensúlyozottság, kiemelkedően erős önkontroll, paradigmatikus érvényű, magas szintű, nagy erejű önuralom, sokszorosan az átlagon felüli általános éberség, lélekjelenlét, komolyság és humor, félelemnélküliség-rettenthetetlenség, minden irányú, nagy-extenzitású és nagy-intenzitású érdeklődés, határozott »masculinitas« és kiemelkedően magas színvonalú, nagy erejű »virilitas«‚ az »actitudo aristocratica« legkifejezettebb eleve való és folytonosan tovább-alakított, tovább-fokozott megléte, tántoríthatatlan kitartás.
Ezeknek mára »propreparáció« előtt nagyrészt birtokoltaknak kell lenniük. A tudományos, a művészi, filozófiai kvalitatív képességeknek eleve meg kell lenniük, de folytonosan továbbfejlesztett voltuk is elengedhetetlen. Ezzel szemben különleges adottságokra, speciális „tehetségekre” valamiféle irányban nincs feltétlenül szüksége annak, aki a megvalósításhoz vezető útra lép.
Az igazi műveltség nagyon fontos, de még ez sem „feltétlen feltétel” ám kétségtelen, hogy a »cogitatio thematica«-nak meg kell előznie a »cogitatio hyperthematica«-t, viszont a thematikus gondolkozást valóban folytonosan táplálni kell témákkal, s ehhez a sokirányú, alapos műveltség jelentős bázissal szolgál.
Azok a képességek a legfontosabbak és legértékesebbek, amelyeket a szellemi úton való haladás során alakít ki, vesz birtokba a törekvő. Ezeket azonban meg kell előzniük olyan képességek kialakításának, amelyek — bár kevésbé értékesek — még az útra lépés előtt kialakítottak, birtokba vettek. Ezeknek is előfeltétele az eleve meglévő. a legalábbis születéstől fogva birtokolt szellemi alapképességek élő és funkcionális állandó jelenléte. Ezt szeretik alábecsülni azok, akik a „mindenki számára nyitott utak” hívei. Véleményükre már csak azért sem kell különösebb figyelmet fordítani, mert mindenki számára — vagy csaknem mindenki — nyitott utak sohasem voltak és most sincsenek, de nem is lesznek soha. Az eleve meglévő alapképességek jelenléte, jelentősége döntő fontosságú. A megvalósítással, a megvalósítási műveletekkel, a megvalósítási utakkal más, további írásainkban szándékozunk foglalkozni. Ezekre itt és most még érintőlegesen sem térhetünk ki, azt azonban meg kell állapítanunk, hogy a jelenkorban, amikor minden korábbi út járhatatlanná válik, vagy tévúttá lesz (hiszen a jelenkorban nem csak az eleve tévutakkal, hanem a tévúttá vált igazi utakkal is számolni kell) — a mindenkor legveszélyesebb és legnehezebb utak maradnak meg — igaz, hogy csak nagyon kevéssé, de mégis járható utakként.
A hindu és buddhista Tantra-Yōga, valamint a többi nagy tradíció tantra-ekvivalens útjai — persze, távolról sem közvetlenül — valamennyire még járhatók maradtak. Beavatáson-beavatásokon és Prayōgákon keresztül vezetnek az előutak ezekhez az utakhoz, amelyeket viszont előbeavatásnak, korrektifikatív előkészítésnek és az előkészítések előkészítésének kell megelőznie. Ezek a lehetőségek is csak egészen kevésszámú, kivételes ember számára valóságos lehetőségek (és ezek is a legrövidebb időn belül — szinte teljesen — lezáródnak).
A legmagasabbra vezető út a Rāja-Yōga, ebben az esetben a Rāja-Tantra-Yōga vagy Tantrika-Rāja-Yōga hindu, buddhista és jinista verziói, valamint az említett különböző — például taoista — tantra-ekvivalens és yōga-ekvivalens utak. (Ilyen Út egyébként a hermetikai alkhímia legmagasabb szintje is).
A tantrikus és tantra-ekvivalens irányzatok — minden bizonnyal — egykor valamennyi igazi tradícióban, azok felső hátterében meglehettek. A megvalósítás vonatkozásában mindig ezek az irányzatok jelentették a Csúcsok Csúcsát, valamint azon doktrinák vonatkozásában is, amelyek szorosan összefüggenek a megvalósítással. A tantrikus és tantra-ekvivalens irányvonalak erősen képviselik mind a gnōsis, mind a »prākhsis hēroikē« jelenlétét, de méginkább ezek egységesülését a »mageiā theourgikē«-ben.
Támogatás