A SAJÁT-SZEMÉLY, AZ ÉNSÉG ÉS AZ ÖNMAGAMSÁG
Annak, aki eszmélni képes, fel kell vetnie önmagában az önmagára vonatkozó legfontosabb — joggal mondható, hogy lényegi — alapkérdéseket, azokat, amelyek — áttérve az egyes szám első személyben való fogalmazásra — önmagamra, személyemre, önmagam és a személyiségem, önmagam és a világ egymáshoz való viszonyára vonatkoznak.
Kétségtelen, hogy létező vagyok a létezők között, ember az emberek között, személy a személyek között. Ugyanekkor nem csupán személy vagyok, hanem olyan személy, aki Saját-Személy-ként éli át és ragadja meg önmagát. Saját-személy azonban nincs több, csak egy; rajtam kívül nincs több és nincs más Saját-Személy, a többi személy nem Saját-Személy; a személy általában csak az egyes személyekben valósul meg, ám csak egyetlenegy személyben; az én személyemben alkot egységet a Saját-Személy átélt valóságával. Feltételezhetem, hogy minden emberi személy olyan lehet, mint az én Személyem, vagyis azt, hogy minden emberi személy Saját-Személyiség-hordozó. Ez az első pillantásra nyilvánvaló valóságra utalónak tűnő feltételezés — egyáltalán nem rendelkezik semmiféle megalapozottsággal. Ennek a feltételezésnek semmiféle tapasztalásbeli átéléssel kapcsolatba-hozható alapja nincs. Az ilyesféle „kézenfekvő” valószínűsíthetőségű feltételezéseknek — élesebben szemügyre véve — semmiféle értelmük, értékük és érvényük nincs, és eleve nem is lehet. Ha lenne — mint ahogyan voltaképpen (potenciálisan) van is — olyan képesség, amelynek birtokában tapasztalni lehetne, hogy egy élő emberi személynek-személyiségnek tűnő lény valóban élő emberi személy-személyiség-e vagy sem, de egy ilyen értelmű pozitív megállapítás eredménye sem felelne meg a Saját-Személyiség-hordozókénti lénynek megfelelő tapasztalásnak; — ám, ha még ezt is tapasztalni lehetne, ez sem lenne azonos a Saját-Személy átélő tapasztalásával, hiszen ezt csak valóban Saját-Személy tapasztalhatja közvetlen átélésében úgy, mint Saját-Személyt, mint az én Saját-Személyemet.
A személyek rajtam kívülinek tűnő sokaságának egyik tagja sem lehet Saját-Személy, mert csak én vagyok, én lehetek Saját-Személyemként Saját-Személy. Az olyasféle ellenvetésnek, amely szerint az én szempontomból a másik személy valóban nem Saját-Személy, de az „Ő szempontjából” Ő is Saját-Személy, semmi alappal nem bír, legfeljebb az ellenvető semmit-sem-értését demonstrálja. Más-Saját- Személy nincs, ennek a felvetése teljesen értelmetlen képtelenség.
A Személy vagy Személyiség — szanszkrit nyelven: Svatva (szigorúan szó szerinti értelemben: Sajátság vagy Sajátosság) — in abstracto Saját-Személyiség-hordozó lehet, de semmiképpen nem azonos azzal. A Saját-Személyiség szanszkrit nyelven: Sva-Svatva (szigorú szószerintiséggel: Saját-Sajátság vagy Saját-Sajátosság) — a Proprio-Persona és a Proprio-Personalitas — lényegileg Én vagyok. A Saját-Személy Én általam, az Énség — Aham, Ahamikā — Ich, Ichheit — jelenléte által lehet Saját-Személy, ez teszi a személyt az én Személyemmé, és — ezen keresztül — az Én Saját-Személyemmé.
A Saját-Személy-Saját-Személyiség átélésbeli szintjének az Énség azon intenzitási foka felel meg, amelyet Én-Énség-nek — szanszkrit nyelven: Aham-Ahamikā-nak, németül: Ich-Ichheit-nek — helyes neveznünk. A Sva-Svatva és az ezt éltető Aham-Ahamikā bár teljesen egyedüli, még nem jelent egyet az Alannyal. A görög Hypokeimenon, a latin Subiectum és a magyar Alany — egyet jelent. Mindhárom terminus meglehetősen szerencsétlen, mert az alávetéssel-alávetődéssel-alávetettséggel kapcsolatos. Ettől függetlenül használni fogjuk ezeket a szavakat, noha szívesebben alkalmazzuk ennek szanszkrit nyelvű lényegi megfelelőjét, azt a szót, amely alaptőformában: Ātman, hím-nyelvtani nemű egyes számú alanyeseti alakjában: Ātmā. Az Ātman/Ātmā a fordításokban Szellemként, Lélekként, Én-ként, Önvalóként jelenik meg; németül Geistként, Seele-ként, Ich-ként, Selbst-ként; franciául: Moi-ként, Soi-ként, ritkán: Je-ként; angolul: Self-ként, Me-ként, Myself-ként fordul elő. E könyvben a szerző — magyarul — Önmaga(m)-nak fordítja, de olykor az Önvaló fordítást is alkalmazza. Némelykor a görög Hypokeimenon, a latin Subiectum vagy a magyar Alany szavak használatával él, de mindig az Ātmā-ra gondolva.
A szerző a németben a Selbst, a franciában a Soi, az angolban a Self fordításokat javasolja, persze, mindig tudatosítva azt — s ezt a gyengébbek kedvéért mondjuk —, hogy ennek a Selbst-nek, Soi-nak, Self-nek egyáltalán semmi köze a Jung-féle psychologia analytica complexa alakilag ugyanilyen terminusaihoz. (A Hyperphilosophia Metaphysica et Traditionalis felfogása és a modern „mély-pszichológia” különböző irányzatainak a felfogása között többnyire — és más vonatkozásokban is — úgyszólván áthidalhatatlan távolság állapítható meg.)
Az Ātmā megfelelőjeként — és az Önmaga(m) fordításaként — szívesen és gyakran fogja e sorok szerzője a görög Auton, ritkábban a Tauton szót használni, különösen a Más, a görög Heteron vagy Thateron ellentéteként.
A Saját-Személy és az abban megnyilvánuló Én-Énség egyedülisége is egyértelmű és feltétlen, de az alanyi Auton egyedülisége — abszolút. A Hyperphilosophia Metaphysica Traditionalis a Lét és a Tudat teljes és abszolút egybeesését, sőt azonosságát vallja és tanítja. Az archaikus vagy quasi-archaikus tradicionális tanítások hüperfilozófiája a filozófiai terminusok által — közvetlenül és általában nincsenek interpretálva, mert nem is interpretálhatóak. Így tehát a Lét és a Tudat egybeesésazonossága sem jelent meg közvetlen — filozófiailag is megfogalmazott — doktrinaként, de az ennek valóságát alátámasztó, mégpedig kétségtelenül alátámasztó több-mint-utalások sokasága igenis megtalálható az originális tanításokban.
A Lét ez esetben nem csupán a Létezői Létet, hanem ezen túlmenően — a Tiszta Létet is jelenti, de a Tiszta Létet és a Tiszta Nem-Létet együtt, s ezek egységét is, valamint azt, ami ezen az egységen is túl van. A Tudat az Egyetemes Tudatot jelenti, de sohasem elválasztva a szorosabb értelemben vett — individualis-propriopersonalis — tudattól. A Lét és Tudat — Léten-túli-Tudaton-túli — centruma az Auton, s voltaképpen nem csupán a centruma, hanem az, ami a centrumon is túl van, a centrum felett, de ugyanekkor a Tudat perifériája is, és az is, ami a Tudat terjedelmi teljessége.
A Sva-Svatvá-t és a Sva-Svatvikā-t az Aham-Ahamikā teszi azzá — ami. Az Aham és az Aham-Ahamikā az Aham-Ātmika-ból következik egy lefelé-tartó intenzitás-csökkenés nyomán. Az Ahamkara annak az actionalitas-nak és actornak a neve — szó szerint: Én-alkotót, Én-csinálót jelent, amely az Aham-ot, az Aham-Ahamikā-t úgy valósítja meg, hogy megtöri — de nem szünteti meg teljesen — az Aham-Átmikā vagy Sva-Svatvāham-Ātmikā szoros és kontinuus benső egységét.
Az Önmaga(m)ság — az Ātmaka vagy Ātmikā — a tudati erők általános színvonalán csak Sva-Svatvāham-Ahamikā-ként élhető át, de még így sem adekvát fokon: az Asmitā — a Vagyokság egy csökkentebb fokán. A tradicionális doktrinák interpretációinak a körében gyakran felmerül, hogy az Énség intenzív megléte vajon pozitívum-e vagy — éppen ellenkezőleg — negatívum, — mert a tanítások és ezek kifejtése kapcsán e két ellentétes felfogás mindegyike érvényesnek, és érvényesíthetőnek tűnik. A Sva-Svatvāham-Ahamikā és az Asmitā — mint felfelé-befelé zárt rögzülés — egyértelműen negatívum, s a rögzülés fokozódása kiváltképpen az, — de mint egy magasabbfokú átélés közbülső — vagy előfoka — vitathatatlanul pozitívum, s különösen pozitívum, ha ennek az intenzifikációja nem a rögzülés, hanem az immanentali-transscensionalis nyitás irányában valósul meg, mintegy befelé és felfelé. Az Énség megsemmisítése — egy transmutatio-nak alárendelve — éppúgy érvényes cél, mint az Énség megtartása és befelé-felfelé való átalakítása: voltaképpen ugyanarról van szó, két különböző megközelítés értelmében. Az Énség mindig egy magasabb Énség által vezérelve, mindig egy magasabb Énségi-fok megvalósulásáért megy végbe, és ha mégsem, akkor az átalakulás a contra-prodinitiatio és a contra-realificatio anti-metaphysica felé irányultan kezdődik, és megy végbe, és a megsemmisüléssel ér véget.
Az Önmaga(m)ság csak a Saját-Személyi-Énség tudati színvonalán élhető át a transmutatio metaphysica útján történő előrehaladás előtt. Az Ātmikā ehhez a fokhoz végtelenül közel van, és végtelenül távol. Szinte közvetlenül jelen van, de a Saját-Személyi-Énség és az Önmaga(m)ság között van az egész Universum vagy a teljes Universum, az Universum-ok összessége. A Saját-Személyi-Énség is az Önmaga(m)ság egyik foka, egy önmagának önmagából való kifordultsági foka.
E kérdések taglalásánál élesen kell fogalmazni: Önmagam és az Önmagamság valóban önmagam vagyok — egyelőre Saját-Személyi-Én-ként; Énségként átélve önmagamat.
Itt ténylegesen és élesen felvetődik a gnōseologia-ontologia-axiologia — lényegileg a metaphysica — vonatkozásában érvényesülő létszemléleti szolipszizmus kérdése és elfogadásának szükségessége.
A szolipszizmus a solus, sola, solum — egyedüli jelentésű — melléknévből, a solum — azaz egyedüli jelentésű — főnévből és a solo — egyedüli jelentésű — melléknévi-eredetű határozószói alakból, valamint az ipse, ipsa, ipsum — önmaga jelentésű — névmásból eredeztetett, és ezekből összetett szó. A jelentése: egyedül-önmaga(m)izmus Voltaképpen — mint szemlélet — azt jelenti, hogy ha az Alany egyedül önmagamra vonatkoztatható, — márpedig senki és semmi másra nem vonatkoztatható akkor önmagam vagyok az egyetlen Alany, a Tudati Lét egyedüli-egyetlen Alanya; minden Tudati Actio-Functio önmagamnak, mint az Alanynak a Tudati Actio-ja–Functioja, s az ezek által megvalósuló Realitas Obiectiva önmagamnak — mint a Lét-Tudat Alanyának — az objektív és valós világa. (A lapos, tudatlan és ostoba filozófiai kézikönyvek-lexikonok némelyike olyasmiről fecseg, hogy a solipsismus szerint egyedül az emberi, egyéni, és személyes tudat létezik: ilyesmit a filozófiai vagy hüperfilozófiai szolipszizmus egyetlen változatának egyetlen képviselője sem állított soha. A szolipszizmus esetében két vulgarizációs lehetőséget kell kiküszöbölni: az egyik szerint — bármiként is fogalmaz — a Saját-Személyi-Én-Énség a Lét Ura és Centruma. Ezt állítani — nyilvánvalóan — súlyos és durva hiba, merőben antitradicionális, antispirituális és anti-metafizikai eltévelyedés. A másik súlyos vulgarizációs hiba az, ha az Egyetemes Tudat Alanyát elválasztottnak és különállónak gondoljuk a mindenkori egyéni és saját-személyi Alany-átéléstől. Ez — az idealismus subiectivus-on keresztül — átvisz az idealismus obiectivus — egyre naivabb és naivabb — területeire, hiszen a solipsismus radicalis-on kívül — voltaképpen — minden más — filozófiailag is megfogalmazható — bázislétszemlélet többé-kevésbé burkolt-leplezett naiv realizmus: a szorosan vett naiv realizmuson (a filozófia-alattiak „filozófiáján”) kívül a materializmus valamennyi válfaja, minden pozitivizmussal rokonítható szemlélet, sőt, az objektív és a szubjektív idealizmus valamennyi — de a szolipszizmust még el-nem-érő változata és fokozata — tulajdonképpen — álruhába öltöztetett, álarcot viselő naiv realizmus. Ezért egyedül a Philosophia Solipsistica az, amelyből a Hyperphilosophia Solipsistica-ba át lehet lépni, megjegyezve, hogy Hyperphilosophia Non-Solipsistica egyáltalán nincs, és egyáltalán el sem gondolható.
A hinduizmus Ātma-vādá-ja — voltaképpen — filozófia- feletti szolipszizmus-nak tekinthető, — és a buddhizmus — ezzel látszólag — de csak látszólag — ellentétes Anātmavādá-ja — áttételesen — szintén joggal nevezhető filozófiafeletti szolipszizmus-nak. Aki ezt lényegileg másként fogja fel, az sem a szolipszizmus tulajdonképpeni mibenlétét nem érti, sem pedig a buddhizmusét és a hinduizmusét.
Az, amire a szolipszizmus hivatkozik, az az összefüggés, amely a Sva-Svatvāham-Ahamikā és a Sva-Svatvāham-Ātmikā között fennáll, valamint az, ami ez utóbbi és a Maha-Paramātmātmika között van. Ez a hivatkozás jogosult és metafizikailag maradéktalanul korrekt.
A Philosophia Metaphysica Solipsistica ellenében eddig felvetett Contra-argumentum-ok cáfolati ereje filozófiailag szánalmasan nevetséges szinten mozgott, s majdnem minden esetben emocionálisan motivált banalitásokban merült ki. Ez azonban nem is lehet másként. Még a személyre korlátozódó solipsismus vulgaris sem cáfolható igazán. Az adekvátan felvetett és filozófia-feletti niveau-ra transzformált szolipszizmus cáfolati-kísérletei is teljesen reménytelenek.
Egyetlen dubitatív ellenvetésnek lehet — rövid ideig fenntarthatóan — viszonylagos és részleges, de így is csak látszólagos érvénye, ez pedig a következő: azt, hogy a Világ csakis és kizárólag az én tudatomon belül létezik, a saját Világban lévő testiségemmel együtt, nem lehet megcáfolni, de még egyáltalán cáfolni sem igazán, — viszont, úgy tűnik, nem vagy csak igen korlátozottan — vagyok ura az önnön világomnak. Ez pedig azt sugallja, hogy az egyébként teljesen megcáfolhatatlan, sőt, cáfolhatatlan szolipszizmus igaz valósága mégsem lehet abszolút módon helytálló. Az ilyesfajta felvetések azonban az ítélőerő gyengeségének a következményei.
Erre a felvetésre-ellenvetésre a következőt lehet és kell válaszolni: Kétségtelen, hogy a kizárólag bennem lévő világnak, az én világomnak még nem vagyok korlátlanul az ura, sőt, az e feletti uralmam még csekély és korlátozott, de meg akarom és meg fogom valósítani azt, hogy újra világom abszolút ura legyek. A Hyperphilosophia Metaphysica nem egyszerűen a Solipsismus, hanem a Solipsismus Magicus, vagy — méginkább pontosítva — s kivédve az extremo-guénonianismus oldaláról esetleg várható kritikai észrevételeket — Solipsismus Theourgico-magicus vagy Theourgo-magico-solipsismus.
Ez azt jelenti, hogy az idő-feletti múltban akaratlagosan megfosztottam magamat az uralomtól és a hatalomtól, sőt, az erre irányuló tudástól is, ez önmagam centralitásának oldaláról egy végtelenül tudatos és szabad tett volt, de ugyanennek az excentrális eredménynek az oldaláról csaknem teljesen önelveszítő bukás, mégpedig úgy, hogy a bukás ténye is homályban maradt és marad.
A most is teljesen szolipszisztikus Tudati Létet abszolút és közvetlenül teljes szolipszisztikus Uralmi Tudati Létté kell transzmutálni. Ez a filozófiafeletti, megvalósult szolipszizmus Verificatio Absoluta-ja, s ez a Suprarealificatio Metaphysica legvégső és abszolút célja — mint Suprastatus Solipsisticus Metaphysicus Absolutus.
Minden létbeli-tudati transzmutáció — első és végső lényegét tekintve autotransmutatio, és minden — nem a csökkenés, hanem eredeti értelme szerint valóban a visszavezetést jelentve — reductio, — autoreductio.
Önmagam visszavezetése Önmagam által, Önmagamon keresztül, Önmagamon belül Önmagamhoz és Önmagamba. Már »hic et nunc« is Önmagam — Önmagam vagyok, de mégsem abszolút értelemben, tehát Önmagamat Önmagamnak — voltaképpen abszolút Önmagamnak — Abszolút Önmagammá kell tennem. Önmagam vagyok Önmagam céljaként a Célhoz-vezetés véghezvivője. Alsó és relatív Önmagam, amiből úgy jutok el felső és abszolút Önmagamhoz, hogy éppen ez a felső Önmagam változtat át, vagyis alsó Önmagamat felső Önmagamként változtatom át, felső és abszolút Önmagammá.
Azzá kell lennem, aki és ami már most is vagyok, de mégsem csak azzá, hanem abszolúte azzá, Vagyis azzá, aki-ami voltam-vagyok-leszek és azzá, aki-ami lehettem- lehetek- és lehetek majdan.
Elsőrendű tételeink egyike, hogy lényegileg csak Auton van, Vagyis csak Én-Önmagam vagyok, — s a Másvalaki-Másvalami, egyszerűen a Más, a Heteron — tulajdonképpen fel-nem-ismert Auton, tehát fel-nem-ismerten Én-Önmagam vagyok.
Voltaképpen mindig Auton vagyok, de korántsem mindig ugyanolyan intenzitással; jóformán mindig erősen Önmagam vagyok, de szinte sohasem annyira, amennyire akárcsak a legkisebb mértékben is adekvát lenne; tehát ez az erősen más szempontból azt jelenti, hogy — már vagy még — végülis gyengén.
Én-Önmagam vagyok a Világ és a Világok teremtője, Én-Önmagam vagyok a Világ és a Világok létben-tartója, Én-Önmagam vagyok a Világ és a Világok megszüntető-megújítója ás átalakítója, — de úgy, hogy Én-Önmagam Én-Önmagamat nem tapasztalom dator-ként e folyamatok vonatkozásában, sőt, a datatio-t sem tapasztalom, csak a datum-ok partikuláris, relatív, felületi konstatálásával kell beérnem. A Világ csak bennem; csak számomra van, de teremtését teremtőként, fenntartását fenntartóként, megújulását-megújítását megújítóként nem tapasztalom, de még az élően létbelépő folyamatokat sem. Én ezt — joggal mondható így — mintegy »átaludva« élem meg — egyfajta ontológiai álom által. Ezt — egyfelől — magam akarom így, másfelől önnön lefokozott állapotom fogságában vagyok megfosztva hatalmi lehetőségeimtől. Önnön Auton-hátteremben az Auton-Heteron-ként — mégpedig nem-tapasztalható Heteron-ként teremt, tart fenn és újít meg Világot és Világokat. A realitas obiectiva Heteron-ként megnyilvánuló Auton; ez nagyrészt — legalábbis elvileg — tapasztalható, — de van láthatatlan-tapasztalhatatlan Heteron is, amelynek a megléte csak sokszoros közvetettséggel mutatkozik meg. A Heteron mindig veszély, és a tapasztalhatatlan Heteron mérhetetlenül nagyobb veszélyt jelent minden más Heteron-nál, mert jelentős áttételeken keresztül, közvetve-közvetítve hatásaiban végül mégiscsak meg fog mutatkozni, ám ezek a hatások — főként hosszú távon vagy így, vagy úgy, de jóformán mindig destruktívak.
A Heteron-Auton polaritás a Tudati Lét legvégletesebb különbözősége és ellentéte. Ezt azzal együtt kell kimondanunk, hogy a Heteron és az Auton — egy. Ez az egység azonban csak az Auton felől van meg, az Auton-ban, a Heteron felől és a Heteron-ban nincs meg és nem is valósulhat meg soha. Ahogyan — mert végülis erről van szó — a Samsāra és a Nirvāna abszolút ellentétes különbözősége is egységet alkot, de csak a Nirvāna felől, és a Nirvāná-ban, a Samsāra felől és a Samsāra-ban soha.
Az Auton és a Heteron — ha abszolút módon lehet is beszélni ezekről — egyáltalán nem absztraktumok. Igazán csak Én-Önmagam vonatkozásában van értelme felvetésüknek; önmagamságom mértéke fejeződik ki bipolaritásuk valóságában.
Valójában énrólam, Én-Önmagamról van szó. Ezt átélem, de ennek az átélésnek az intenzitási fokozatai, szintjei között szélsőséges különbözőségek lehetnek. Az emberi létformában való eszmélésbeli minimumtól (sőt, azt is lehetne mondani, hogy a Semmitől) a Metafizikai Felébredésig a fokozatok mérhetetlensége állapítható meg.
Az absztrakt módon felvetett Subiectum Universale vagy a Subiectum Intersubiectivum — éppen absztrakt felvetettségük miatt — elfogadhatatlan fogalmak, noha mint terminusokkal egyébként nem lehetne semmi bajunk, hiszen némely tekintetben mi is beszélhetnénk ezekről, — ám általában mégsem beszélünk, mert ezeket absztrakt módon szinte kizárólag azért konstruálták, hogy a szolipszizmust elkerüljék. Vagyis azért, hogy igazán ne Én-Önmagamat tekintsem — még a legmagasabb személyfeletti értelemben sem a Lét Alanyának.
A filozófusok jelentékeny része eljuthatott volna a szolipszizmusig, sokan meg is közelítették. Sem Berkeley, sem Hume, sem Fichte, sem Krause, sem Schopenhauer nem jártak messze a Metaphysica Solipsistica-tól, — a 19. század végén és a 20. század folyamán is többen közel jutottak és még többen közel juthattak volna ehhez a valóban, sőt egyedül érvényes metafizikai szemlélethez. Ludwig Wittgenstein logiko-filozófiai és glottológiai vizsgálódásai során eljutott a szolipszizmus realiveritása megmutatkozásának a kimondásához, ám tagadva, hogy erről beszélni lehetne vagy kellene. (Ludwig Wittgenstein — a későbbi éveiben — már egyáltalán nem ebben az irányban folytatta — egyébként figyelemreméltó — logikai feltárásait.) Még olyan szélsőségesen antispirituális gondolkozók is, mint például Sartre, ha következetesebb lett volna — szabadság-tételezéseit továbbgondolva — az objektív idealizmuson, majd a szubjektív idealizmuson keresztül eljuthatott volna a szolipszizmusig. A gondolkozónak, a filozófusnak az adja vagy adná meg élete és tevékenysége valódi értelmét, ha eljuthatna idáig. Ez lenne mindegyikük rendeltetése.
Csupán Schubert-Soldern jutott el valóban az ismeretelméleti szolipszizmusig, némely tekintetben Robert Reininger, mindenek felett pedig — a teljes metaflzikai-ontologiai-gnószeologiai-axiologiai szolipszizmus-ig — Julius Evola, a legújabbkor legjelentősebb tradicionális gondolkozója, filozófiai síkon, de filozófia-feletti orientáltság mellett.
A legtöbb filozófiai kézikönyv és lexikon, amikor a merészebb szubjektív idealista gondolkozók szemléletét ismerteti, megjegyzi; „hogy a szolipszizmust elkerülje, ezért...” Ez a szolipszizmus konzekvenciáitól való visszarettenés ideologizáltságának felel meg.
A szolipszizmus konzekvenciáinak a fel- és el-nem-vállalása — és így a szolipszizmus elutasítása — elsősorban nem e gondolkozók sztupiditásából következik (Julius Evola is inkább valamiféle visszarettenés meglétére utal ezzel foglalkozó soraiban), hanem félelemből, amely a filozófusok kispolgári és konformisztikus életformához kötődő lelkületében felülkerekedik.
A szubjektív idealisták szolipszizmus-elutasítása mindenekelőtt önátélésük intenzitásának a gyengeségéből következik, — emocionális impulzusok hatására. Ebben, persze, a mentális erők tökéletlensége is szerepet játszik, hiszen a gondolkozásbeli meglátások ellenében fellépő emócióknak — tehát alsóbb erőknek — enged a visszatorpanó filozófus, majd ehhez keres — esetleg szellemes eleganciával — ellenérveket prezentáló ideológiát.
A mások meglétének a biztonságába beleszédült gondolkozó számára valóban elrettentő és félelemkeltő a szolipszizmus-nak az a konzekvenciája, amely szerint: önmagamon kívül nincs senki és semmi.
A szolipszizmus ellenében felhozott silány ellenérvek hátterében mindig a félelemelhárító emocionalitás működik. Az „ellenérvek” igen gyakran „morális” jellegűek: az infallibilitás biztonságával, lapidáris igazságként mondják ki, hogy a szolipszizmus — „immorális” és „embertelen”. Azt is megmondják, hogy miért az, de ez minden esetben olyan homályos, zavaros és lapos fejtegetésekbe ágyazódik, hogy voltaképpen visszaadhatatlan.
A szolipszizmus a consideratio-concentratio-meditatio-contemplatio létszemléleti bázisa — nem pedig a dialógusé, és még ennél is kevésbé a vitáé. Ki lehet mondani — mint igazságot és mint igaz-valóságot, alá lehet és alá kell támasztani e létszemlélet igazságként való tételezését, — ám alig lehet valami képtelenebb és nevetségesebb, mint ennek kapcsán vitába bonyolódni.
Minden bizonyítható és minden cáfolható, — de tökéletesen semmi sem bizonyítható be és semmi sem cáfolható meg. A szolipszizmus realiveritas-át is csak bizonyítani lehet, — igaz, hogy minden szemlélet realiveritasánál inkább, de tökéletesen bebizonyítani nem lehet; a szolipszizmus realiveritas-ának a cáfolása is lehetséges, bár sokkal kevésbé, mint bármi másé, de tökéletesen megcáfolni sohasem lehet. A szolipszizmussal kapcsolatos pozitív-argumentáció egyáltalán nem felesleges, ám végülis nem ez a döntő. Minden igazság — lényegileg — csakis intuitíve ismerhető fel, — s ez a szolipszizmus igazságának a vonatkozásában hatványozottan így van. Az adekvát argumentáció jogosult és fontos, de sohasem lehet annyira tökéletes, hogy maradéktalanul elegendő lenne. A ratio discursiva révén el lehet jutni a szolipszizmus igazságának a belátó felismeréséig, — ez bizonyos, ám a birtokló felismeréséig nem, és ez is bizonyos: ehhez a tudatosságnak az a funkcionális-akcionális fokozata szükséges, — amelyet intuitio intellectualisnak nevezünk.
Ismételjük meg azt, amit már kimondtunk; a vulgarizált — tehát csak a Saját-Személyre és nem az Alanyra vonatkoztatott szolipszisztikus tételezés — is sokkal igazabb és sokkal kevésbé cáfolható bármely más — extra- szolipszisztikus tételezésnél, függetlenül attól, hogy a solipsismus vulgaris-t mi egyáltalán nem fogadjuk el, sőt, határozottan elutasítjuk.
A szolipszisztikus létszemlélet érvényesítése a propædeutica paradoseologiaæ vonatkozásában döntő jelentőségű és elengedhetetlen fontosságú. A tradicionális tanítások legnagyobb súlyú fejezetei — lényegileg — vagy csak implicite, vagy implicite és explicite is: a szolipszisztikus alapszemlélet principiális meglétét sugallják. A szolipszisztikus alapszemlélet principiális megléte az explicit jelenlét formájában sem teljesen direkt és fogalmilag sohasem kiélezett. Ennek ellenére — csak az nem veszi észre a tradicionális doktrinák metafizikailag legjelentősebb rész-doktrináinak a szolipszisztikus szemléleti alapállását — különösen a hindu és buddhista tradíció koncentrált metafizikai tanításaiban, — aki ez irányú képzettségétől függetlenül — valamiféle szellemi vaksággal közelít a tanítások lényegi tartalma felé. A lényegi tradíciók szolipszisztikus doktrinák hordozói, és az ezekkel való érdemi kapcsolat csak szolipszisztikus álláspont alapján vethető fel. Ez a Traditionalitas Spiritualis et Universalis Metaphysica alapelveinek megfelelő létszemlélet szempontjából — egyértelműen kimondhatjuk — dogmatikus erejű tételezésként fogható fel.
A Metidealismus Immanentali-Transscendentalis et Transscendentali-Immanentalis Theourgo-Magico-Solipsisticus Absolutus — mint filozófiai és főleg mint hüperfilozófiai létszemlélet nem maradhat meg a kivételesen theoretikus pillanatok világnézeti luxusának, — hanem ennek kell szemléleti vezérelvvé válnia, amihez képest az Idealismus Obiectivus határáig elmenő Idealismus Subiectivus csupán didactico-methodologiai „lazításként” nyerhet el bizonyos — és mindig csak relatív-partikuláris — létjogosultságot.
Ezt a szemléletet helytelen csupán szemléleti szinten és formában birtokolni: ezt élő szemléléssé kell alakítani, úgy, hogy szemléletként is megmaradjon. A spirituális transzmutációk egyik előgyakorlata lehet egy olyan hozzáállás akaratlagos kialakítása, amely az ilyen irányultságú szemlélés alapja lehet. Vagyis — olykor, lehetőleg minél sűrűbben és minél intenzívebben — így, ilyen módon. ilyen benső attitűd felvétele mellett kell tapasztalni a külső és benső világot egyaránt: az embereket, az állatokat, a növényeket, a hegyeket, a lankákat, a Napot, a Holdat, a bolygókat és csillagokat, az épületeket, a városokat, az emberi cselekvéseket, a beszédet, a mozgásokat és gesztusokat.
Helyes, ha — főként a müthologématikus — szent könyveket először úgy olvassa az elmélyült törekvő, ahogyan általában szokásos, csak magasabbról mélyebbre tekintő módon és erővel, tehát úgy, hogy a szereplők — a cselekvők és megszólalók — »Ők« lennének, másvalakik, a legfelsőbb pedig »Ő« lenne, másvalaki, vagy — személytelenül — »Az« és másvalami. Ezen a fázison többszörösen áthaladva, el lehet és el kell jutni ahhoz a szinthez, amikor változtatni ajánlatos ezen: ettől kezdve minden szereplő — cselekvő és megszólaló — Én-Önmagam vagyok. A Genesis könyvében Én-Önmagam vagyok a Teremtő, Én-Önmagam vagyok Ádám és Éva, a Kígyó képében megjelenő Sátán, Én-Önmagam vagyok Káin ős Ábel. A Bhagavad-Gītā-ban Én-Önmagam vagyok Arjuna is és Krisna is. Amikor Jézus Krisztus szavait olvassuk, amelyek szerint: „Én vagyok az Út, az igazság é s az élet”, — ezt először úgy kell felfogni, hogy »Ő« az Út, az igazság és az élet, feltétlenül így kell tenni, de egy további és magasabb fázisban már valóban Én-Önmagamra vonatkoztatva kell mondanom azt, hogy Én(Önmagam) vagyok az Út, az igazság és az élet; az első fázisban hairesis lenne, ha a második fázisban adekvát értelmezés szerint mondanám Krisztus szavait, viszont a második fázisban az jelentené a hairesis szellemében történő eltévelyedést, ha az első fázisban adekvát értelmezés mellett maradnék meg. Mindezen szellemi műveletek közben — nyilvánvalóan — tudatában vagyok annak, hogy mindez még nincs teljesen így. Potenciálisan vagyok a Teremtő és Krsna és az Út, az igazság és az élet, vagyis nem vagyok még ezek közül egyik sem, de az időtlen-idő- feletti ős örökkévaló jövőben ezzé-ezekké lehetek, — ennek a megelőlegezése az ilymódon történő értelmező szentkönyv-olvasás, amelynek — ha helyesen megy végbe — pozitív előkészítő jelentősége lehet. Mindez negatív értékű következményekkel is járhat, vethetné fel valaki. Bizonyára igaza lenne, — de a szellemileg akárcsak viszonylagosan éber törekvő, ha valóban megérti — racionálisan is, szupraracionálisan is —‚ hogy itt lényegileg miről van szó, és azt, hogy voltaképpen mit is kell igazán tennie, úgy véljük; megkockáztathatja ezeket a propræparativ és autocorrectifikativ műveleteket, különösen akkor, ha ezekre vonatkozóan »konkrét« eligazító utasításokat kap előrehaladottabb Útmutatójától, optimális esetben — Mesterétől, sőt, Gurujától.
Általában, de különösen most, a Kali-Yuga előrehaladott stádiumában, kivétel nélkül minden, s ezen belül minden szellemi művelet — még a leginkább pozitív irányultságú is — negatív értékelhetőségű eredményekhez vezethet. Ezért csakis a végletekig elmenő óvatosság javasolható minden spirituális praxist illetően — ha ezeket a modern világ számára ösvényeket prezentáló „guru”-k (akik — úgyszólván kivétel nélkül — mind ál-guruk) javasolják, akkor az óvatosság sem elegendő és csak az elutasításnak lehet érvénye. A gondolkozási és actitudo-felvételi gyakorlatok hordozzák legkevésbé az eltévelyítés veszélyét, s az általunk javasolt szentkönyv-olvasási és értelmezési mód voltaképpen ezek tágabb köréhez tartozik. A pszichotikus és pszichopathikus benső konstitúciójú személyiségek esetében — különösen még gyenge értelmi képességek mellett — az ilyesféle elő-gyakorlatok is veszélyesek lehetnek, — de úgy véljük — ha mindenre tekintettel kell is lennünk, ez a »mindenre-tekintettel- levés« azért nem lehet korlátlan, s ha egy adekvát intenciót adhatunk az arra érdemeseknek, nem fogjuk ezt elhallgatni az erre érdemtelenek soha-meg-sem-volt »épsége« kedvéért.
A szolipszizmus vulgarizációja — mint erre már utaltunk — egyfelől a személyhez-kötöttség — otromba formáiban: az emberi személyiséghez-kötöttség vonatkozásában vetődhet fel. Megjegyeztük, hogy ez sem cáfolható meg, sőt, ha nem az emberi személyiséghez-kötöttség értelmében vetődik fel, nem is igen cáfolható. Másfelől ez a vulgarizáció egy abstractio ideologica értelmében megy végbe, az Alanynak, amely valóban univerzális, egy rossz értelemben való, a személytől való teljes elszakítást célzó univerzalizációján keresztül. Ez a solipsismus fenntartásának a megszüntetéséhez vezet, függetlenül ezen szemlélet bizonyíthatóságától vagy cáfolhatóságától. Ezek a vulgarizációk megjelenhetnek a filozófia szintjén is, noha nemigen jelennek meg, mert a következetes és mindenirányú szolipszizmus szemléleti alapállásként szinte sohasem deklaráltatik a filozófia művelői részéről. Ugyanekkor megjelenhetnek a vulgarizációk a hüperfilozófiai orientációkkal összefüggésben is, például a Traditionalitas Metaphysica létszemléletét valló gondolkozók racionális-szupraracionális határ-konsziderációiban, mint erre már volt is példa (ez a legvulgárisabb vulgari-solipsismus elvetéséhez vezetett, amivel egyet is lehetne érteni, de ez végül is a szükséges disztinkciókat elmulasztván, a szolipszizmus általános elutasításába, sőt, tradicionális alapon való elutasítandóságának a deklarálásába konkludált. Az általunk rendkívül tisztelt, kimagasló tradicionális gondolkozó és szerző — Frithjof Schuon — egyébként nagyszerű műveinek némelyikében mutatkoznak ilyesféle állásfoglalások.)
Azt a kérdést kell még röviden szemügyre vennünk, amely utalás formájában már felmerült, s amely a legváltozatosabb kétségek-kételyek, bizonytalanságok és zavaros interpretációk forrása volt eddig is, manapság is az, s minden bizonnyal ez a jövőben sem lesz másként, különösen akkor nem, ha ennek a tisztázására irányulóan nem történik semmi. A jelzett problematikum tehát a következő:
Az Én vagy az Önmagam (Aham; Ātman/Ātmā), az Énség és az Önmagamság (Ahamikā; Ātmaka, Ātmikā, Ātmā), az Én-Énség és az Én-Önmagamság (Aham-Ahamikā; Aham-Ātmaka, Aham-Ātmikā, Aham-Ātmya) voltaképpen megőrzendő-megtartandó szellemi pozitívum, hiszen bizonyos irányvonalak a leghatározottabban ezt állítják, vagy pedig felszámolandó negatívum, ahogyan más — szintén mértékadónak tűnő — irányzatok tanítják.
A szanszkrit nyelvű ind-hindu terminológia beszél Nagy-Én-ről, Nagy-Énségről (Mahāham-ról, Mahāhamikā-ról) és Kis-Én-ről, kis-énség-ről (Alpāhamról, Alpahamikā-ról), valamint Nagy-Önmagam-ról, Nagy-Önmagamság-ról (Mahātmā-ról, Mahātmakā-ról, Mahātmikā-ról, Mahātmyá-ról) és kis-önmagam-ról, kis-önmagamság-ról, (Alpātmā-ról, Alpātmakā-ról, Alpātmikā-ról, Alpātmyā-ról). Ezt-ezeket olykor úgy szokás interpretálni, hogy a Nagy- megjelölésűek feltétlen és magasrendű pozitívumok, míg a kis-megjelölésűek elvetendő, alacsonyrendű negatívumok. Vagyis: sztupid banalitással visszaélnek ezzel a fentebbi nagyszerű és tökéletesen adekvát terminológiával — a legmesszebbmenő nem-értés és félreértés jegyében. Ha ez csupán az érdeklődők oldaláról vetődött volna és vetődnék fel ma is, — gyengéden sajnálkozó attitűdöt felvéve kellene szólnunk, de miután ez „szakértők” és „mesterek” részéről is el szokott hangzani, (sőt, ezeket írásban is rögzítik), kemény határozottsággal fel kell emelnünk szavunkat a félrevezetések és félreérthetőségek, és félreértések eme komplexuma ellen.
A Nagy- és kis- megjelölések ahhoz a félreértéshez vezetnek, amely szerint — félig-kimondottan — a kis-én és a kis-önmagam valóban én vagyok, és önmagam vagyok, míg a Nagy-Én és a Nagy-Önmagam az Univerzális-Én, Univerzális-Önmagam, amelyeknek ugyan köze van hozzám, de amely — kinem-mondottan — végletesen különbözik tőlem, s amelyhez el kellene jutnom. Ilyenkor az, ami kis-megjelölést kap, nem más mint a Saját-Személy/Saját Személyiség legalsó foka, az pedig, amely a Nagy-megjelölést viseli, — voltaképpen egy teljesen tapasztalhatatlan, merőben absztrakt Univerzális Heteron kogitatív fikciója.
Valójában mind a Mahā, mind az Alpa előmegjelöléssel összetett szóvá lett jelzős szerkezettel Én-Önmagamra utalok: egyfelől ennek a valóban egyetemesen hatalmas fokára, másfelől ennek a még kisebb, korlátozottabb proprioindividuális-propriopersonalis vagy már alig proprioindividualis-propriopersonalis színvonalbeli fokozatára. Én-Önmagam önátélésbeli extensitas-a és intensitas-a — együttesen — határozza meg — mintegy mértéke szerint — azt, hogy Én-Önmagamat még csak Saját-Személyként tudom-e átélni, vagy már ezen túlmenően, Én-Énségként is, vagy pedig, ezen is túlmenően — valóban Én-Önmagamként, Én-Önmagamságként, végül pedig Önmagam-Önmagamságaként Ātmātmaka-ként, Ātmātmikā-ként, Ātmātmya-ként), s ezek mentén csak proprioindividualis-ként és proprio personalis-ként vagy pedig ezt-ezeket meghaladóan proprio-supra-personalis-ként, az Individuum Absolutum megvalósítójaként és universalis-ként. Minden fokozat pozitívum az alsóbbhoz képest, a felsőbbhöz képest pedig egyrészt pozitívum, egyrészt negatívum. Pozitívum, mert előfeltétele a magasabb átélésnek, negatívum, mert visszatart önnön momentán átélési niveau-mon.
A Személy vagy Személyiség, a Saját-Személy vagy Saját-Személyiség, az Én-Énség, sőt, az Én-Önmagamság megszüntetése, megsemmisítése, elpusztítása, felszámolása, feláldozása mind valóban énreám, az én Személyemre, az én Saját-Személyiségemre, az Én-Énségemre, az Én-Önmagamságomra vonatkozik. A megszüntetés, a megsemmisítés, sőt megölés, elpusztítás, felszámolás, feláldozás közönségesen és általánosan semmit sem jelent. Senkinek nincs, de nem is lehet sem képe, sem fogalma, sem invenciója arra vonatkozóan, hogy mindezek valójában-igazában — a puszta vonzó-riasztó szavakon túl — mit is jelentenek, — ha megmarad a szokványos hinduizmus —‚ buddhizmus és yōga-interpretációk, sajnos döntő többségének a banális frazeologiájánál, és semmit meg-nem-magyarázó „magyarázatainál”.
A megsemmisítés és feláldozás és az összes többi, hasonló kifejezés — voltaképpen — szimbolikusan egy verticalis mentén végbemenő — extensivificatio-t és — főként — intensiviftcatio-t jelent: önmaga önátélésének az extensivificatio-ját és intensivificatio-ját, szimbolikusan — ismételjük — főleg egy verticalis mentén és befelé-felfelé, de méginkább a benső-felső centrum-felé, vagyis abszolút-önmagam-felé. A Saját-Személyemet olyan extensiven és főként olyan intensiven kell átélnem, hogy ez mintegy megsemmisül önnön Én-Énségem átélésében, majd önnön Én-Énségemet kell olyan extensiven és méginkább intensiven átélnem, hogy önnön Én-Énségem mintegy megsemmisül, feláldozódik vagy általam feláldoztatik a megvalósuló Én-Önmagamságom átélésében, végül önnön Én-Önmagamságomat élem át egy olyan ember- és természetfeletti extenzivitással-intenzitással, hogy ebben az átélésben a meghaladás áltál megsemmisül, feláldozódik-feláldoztatik az Én-Önmagamságom is — az Önmagam-Önmagamságomban vagy Önmagam-Önmagamságában. A megsemmisítés mindig meghaladást, önmeghaladást, ön-felülmúlást jelent a meglévő-birtokolt szint transscensionalis és egyszersmind immanentificationalis megvalósításának túlfokozása révén. Az adekvát túlfokozásban a túlfokozott színvonal vagy átélésbeli actionalitas megszűnésével átadja a helyét egy magasabb szintnek vagy önátélésbeli actionalitas-nak. Más — érvényes — én-önmegsemmisítés, énönfeláldozás nincs és nem is lehet, — mert az aktuális én-öntudatkioltó műveleteket (mondjuk, az altatók általi öngyilkosságot vagy a narkotikusok pszichodelikumok túladagolásából következően beálló halálát) semmiképpen nem lehet egy érvényes én-önmegsemmisítés aktualizált »start«jának tekinteni. Ha ezeket nem mondjuk ki — legalább ilyen rövid és érintőleges vázlatossággal, mint ahogyan itt a fentiekben tettük — az ismert és ide vonatkozó irodalomnak ugyancsak kevés produktumában találunk e tekintetben egyértelműen tisztázó fejezeteket vagy akárcsak sorokat is, noha azért ilyenek is akadnak — amelyek ha egy kicsit más szempontok szerint is, — lényegében hasonló megvilágításba állítják ezt a valóban problematikusnak mondható, ám mégis tisztázható kérdéskört. A yōgá-val foglalkozó legkomolyabb könyvekből — főleg pedig ezek együtteséből — kiderül, hogy min mit kell érteni, különösen akkor, ha ezek kiegészülnek a hinduizmusról és a buddhizmusról írt legmértékadóbb könyvek együttesével. (E sorok szerzője ezt a kérdést még — igen röviden és vázlatosan — érinteni fogja e könyvben is, a beavatással és megvalósítással foglalkozó fejezetben, valamint egy későbbi, tervbevett írásában részletesebben és bővebben, magasabb rálátásból, elmélyültebben kíván foglalkozni e témával.)
Ha ezek tudatosítása — mégpedig éles tudatosítása — nélkül beszél akárki vagy beszélünk mi az Én megsemmisítéséről vagy feláldozásáról, ez aligha lesz több a lehető leglaposabb közhelyek sorjáztatásánál, amely egyszersmind felelőtlen félrevezetés is, még ha e tekintetben akaratlanul is történik. Az egomismus vulgaris — az önzés — az Egon-Auton, az Aham-Ātmā, az Ich-Selbst, Vagyis az Én-Önmagam átélésbeli extensitas-ának, és főként intensitas-ának a gyengeségéből, szorosabban pedig e gyengeség kompenzációjából-túlkompenzálásából következik. Az egomismus vulgaris voltaképpen — támasztékkeresés, egy eltorzult, külső és alsó megközelítésű önbiztosítás meglétére vezethető vissza, — amely a spiritualis-metaphysica-i megvalósítás vonatkozásában — kizárólag negatívan ítélhető meg, minthogy az Én-Önmagamság-Tudatot szorosan a Saját-Személy(em) szférájához köti, valamint annak lelki és testi hordozóihoz.
Van azonban egomismos hieros vagy egomismus sacer (egomismus sacralis) is, amely nyilvánvalóan nem az egomismus vulgaris szubtilis változatának abstractus fictivum-a, olyan célzattal megalkotva, hogy ezáltal a közönséges egomismus számára mégiscsak „jogokat” biztosítsunk, netán „rehabilitálva” azt, végülis valamiféle pragmatiko-morális piedesztálra állíthassuk. Ilyesmiről szó sem lehet, bármennyire szeretné is egy-egy tudatlan, és korlátolt felfogású „kritikusunk” így beállítani. Az egomismus sacer, amelyre az egōn-autonismos hieros — terminologiai megnevezésként — talán még találóbb lenne: a szó közönséges értelmében egyáltalán nem egomismus, sőt, némely tekintetben inkább az ellentéte annak, amit „önzésnek” szokás minősíteni. Az egōn-autonismos hieros lényege az Én-Önmagam-ra tételezés mindenkori adekvát túlfokozásának a radikális elvi igenlése és a következetes gyakorlati keresztülvitele. Az egōn-autonismos hieros theoriája és praxisa a spiritualis—metaphysicai megvalósításnak — az előkészítés-előkészülés megalapozásának a kezdetétől fogva — organikus és előfeltétel-értékű része. Ennek — mint theóriának — a theourgo-magico-solipsismus-szal a lehető legszorosabb a kapcsolata.
Az egōn-autonismos hieros-nak vannak olyan indirekt vonzatai az élet általános szféráira vonatkozóan, amelyeket a figyelmetlen rosszindulat talán összefüggésbe hozhat a közönséges egomismus bizonyos formáival — teljesen tévesen és hibásan. Ez azzal kapcsolatos, hogy az egōn-autonismos hieros híve és gyakorlója elutasító minden életgyakorlattal szemben, amelyben a többre és magasabbra érdemes mintegy „feláldozza” magát — szorosabban idejét, testi-lelki-szellemi erőit, egészségét — esetleg kevesebbre érdemes másért vagy másokért. Olyan belső — talán nem is tudatosodó célzattal, hogy ezáltal kibúvót találjon önnön — szintén testi-lelki-szellemi — feladatainak való eleget-tétel alól. A valóban saját- feladatok — amelyek lényegileg mindig spirituális-metafizikai irányultságú feladatok —‚ minden más, alkalmasint szintén döntő fontosságú feladatot, hangsúlyozottságbelileg is, időbelileg is megelőznek, legalábbis egy valóban szellemi orientáltságú személy esetében. Továbbá: a másokon való segítés előfeltétele az, hogy önmagunkat, önmagamat olyan helyzetbe hozzuk vagy hozzam, amelyből ezt a segítséget egyáltalán nyújthatom. Egészen közönséges, egyszerű példával megvilágítva: ha többen veszélyhelyzetbe kerülnek — velem együtt —‚ elsőlegesen az a feladatom, hogy önmagamat ebből — legalább részlegesen-viszonylagosan — kimentsem, hiszen addig — érdemben — másokon sem igen tudnék segíteni, s ezt követően kísérelem meg — gyors sorrend-mérlegelés után — a mások megmentését. Ez, persze, már nem az egōn-autonismos hieros, de mégis annak indirekt és közönséges síkon való derivátumának a profán, ám egyáltalán nem érvénytelen — példaszerű — prezentációja. A spirituális orientáltságú személyiség nem engedheti meg magának a közönséges egomismus gyengeségét, amely egyébként is teljesen idegen tőle. Az egōn-autonismos hieros viszont — mint megjegyeztük — követelmény, ennek közvetett és alacsonyabb derivátumai, pedig esetenként eldönthetően-eldöntendően lehetnek kifejezetten érvényesítendőek vagy csupán megengedhetőek, esetleg pedig elutasítandóak, — feltételezve a spirituális orientációval úgyszólván szükségképpen együttjáró e tekintetbeni perspektíva és judicium meglétét.
A Saját-Személy (Sva-Svatva), a Saját-Személyiség (Sva-Svatvaka, Sva-Svatvikā), az Én (Aham), az Én-Alkotó (Ahamkāra), az Én-Énség (Aham-Ahamaka, Aham-Ahamikā), az Önmaga(m) (Ātmā), az Önmaga(m)ság (Ātmaka, Ātmikā), az Én-Önmagamság; (Aham-Ātmaka, Aham-Ātmikā), a Saját-Személyi-Én-Önmagamság (Sva-Svatvāham-Ātmaka, Sva-Svatvāham-Ātmikā) — Traditionalitas Spiritualis et Universalis Metaphysica Hyperphilosophia Metaphysica-jának a terminus circumcentralis-ai, rendesen az ind-hindu és a buddhista hagyomány szanszkrit nyelvű eredeti formátumainak e hagyományokhoz kapcsolódó neologisticum-ok prezentációi mellett.
Ilyen terminus circumcentralis az Élőben-megnyilatkozó-Önmaga(m)ság, a Jivatma, amely első-végső lényegében azonos a Teljes-Mindenség-Önmaga(m)ságával, a Maha-Paramātmā -val vagy a Mahā-Parama-Brahmá-val.
A buddhizmus egyik lényegi tana az Anātma-vāda vagy Anātmaka-vāda/Anātmikā-vāda, látszólag szemben a hinduizmus, respektíve a Vēdānta-Darśana; különösen az Advaita-Vēdānta-Darśana Anātma-vāda-jával. Ennek a tanításnak az a lényegi jelentése és értelme, hogy a Samsāra-felé megnyilatkozó Önmaga(m)ság a Samsāra-ban nem az (igazi) Önmaga(m) vagy Önmaga(m)ság. Ez tulajdonképp nem ellentéte az Ātma-vādá-nak vagy Ātmaka-vādá-nak (Ātmikā -vādá-nak), hanem komplemense és indirekt konfirmációja. Az integrális tradicionális állásfoglalás — summázatképpen — végülis az Ātmānātma-vāda (Ātma-anātma-vāda) vagy az Ātmakānātmaka-vāda, az Ātmikānātmikā-vāda elfogadása mellett dönt, amely a mindkét — egymást kiegészítő és megerősítő — döntő jelentőségű tanítás felé történő »nyitás«-t lehetővé és könnyűvé teszi.
Az Én-Énség, az Én-Önmagamság és az Önmagam-Önmagamság problematikája a hyperphilosophia Metaphysica és — ebből következően — az adekvát beállítottságú Philosophia Metaphysica leglényegesebb problémaköre, — legmagasabb vonatkozásaiban közvetett és részben közvetlen összefüggésben a Suprarealificiatio Metaphysica praxeologiai alapjaival.
Mindez csak akkor és addig érvényes, amikor és ameddig valóban az én Én-Énség-emről, az Én-Önmagamság-áról, és önmagam Önmagam-Önmagamság-áról van szó a theoretikumok sikján, s amikor és ameddig ez áll, ezek állnak így, ilyen módon — a praxist megalapozó konsziderációk középpontjában. Nyilvánvalóan — s ezt többszörösen meg kell ismételni — nem personalis-individualis Én-Önmagam-ról vagyis a Saját-Személy(em)-ről beszélünk, de nem is valamilyen Abstractum Universale-ról, hanem — legalábbis kezdetben — az önnön Saját-Személyem-ben (is) megnyilatkozó személy-feletti önnön Saját-Én-Önmagamról. Ezek minden további nélküli azonosítása éppoly súlyos hiba és tévedés, mint ezek végletes elválasztottságának az elfogadása és állítása. Mindkét álláspont tradiconalitás-megtagadás lenne, ugyanekkor bármelyik e kettő közül, alapokig-hatoló akadályát jelentené a megvalósításnak.
Támogatás