A PROGRESSZIÓ ILLÚZIÓJÁNAK KRITIKÁJA
A progresszionizmus — mint a »progressio« babonájának az erőltető igenlése — testvérelmélete az evolucionizmusnak — mint az »evolutio« babonája erőltetett igenlésének.
A progresszió a történelembe alászállt (a progresszionisták szerint a történelembe felemelkedett) ember társadalmi, civilizációs, kulturális, vallási, filozófiai, tudományos, társadalmi, gazdasági, politikai, állami életének az állítólagos »evolúció«-ja.
A progresszionizmus veszélyesebb a közönséges evolucionizmusnál, amelytől különben elválaszthatatlan. Itt ugyanis nem csupán arról van szó, hogy az állított progresszió egyfelől nem létezik, másfelől nem progresszió, hanem arról is, ha ez az állított és óhajtott progresszió — amely persze valójában nem igazi progresszió, megvalósulna — rendkívüli destruktív veszélyt jelentene, s jelentett már az is mindig, amikor a progresszionisták a progresszió érvényesüléséről beszéltek, vagy — visszapillantva — beszélnek ma is.
A történelemben való progresszió — minőségileg soha nem volt más, mint »digressio descensionalis et dissolutionalis «, vagyis a voltaképpeni, tehát a »qualitativ progressio « nem egyéb, mint a leghazugabb ámítás, a legcsekélyebb alap nélkül. Azok a megnyilvánulások, amelyeket az „emberi haladás” dicsőségeiként szoktak emlegetni a progresszionizmus elkötelezett hívei, — az emberi történet sötét szégyenfoltjai, semmi egyebek, — legalábbis azok számára, akik nem zárkóznak el végletesen a spiritualitás és a tradicionalitás minden lehetséges formája elől.
A magasrendűség nem hozható mással kapcsolatba, mint a szellemközeliséggel, az istenközeliséggel, az auton-közeliséggel, s mindazzal, ami ezekkel, a rokoníthatóság értelmében, — szorosan összefügg. Semmiképpen nem hozható érvényes kapcsolatba a technicizáitság fokával, vagy — pozitív előjellel — a materialista atheizmus és a vallástalanság fokozódásával.
A progresszionizmus által elismert magasrendűség diametrálisan ellentétes nem csupán azzal, amit a tradicionális létszemlélet tekint magasrendűnek, hanem azzal is, amit bármilyen intelligens és józan, el-nem-ámított ember annak tekint.
A „visszatekintő” progresszionisták szemében a korai kereszténység rendkívül „haladó” volt; a rómaisággal, a tradicionális római vallással vagy a Mithrās-misztériumok kultuszaival szemben. Később, amikor a kereszténység uralomra jutott, a kereszténység még mindig „haladó” volt, de csak a „gnosztikus áramlatokkal”, köztük a gnosztikus kereszténységgel szemben. Az uralomban megszilárdult — katholikus — kereszténység már — a progresszionisták szerint — „retrográd” szellemi valóságot jelentett, vagyis éppen akkor, amikor—tradicionális nézőpontból megítélve — ténylegesen „pozitívvá” kezdett válni.
Minden egyház-ellenes és birodalom-ellenes megnyilvánulás „haladó” pozitivitásként jelent és jelenik meg a progresszionista megítélés szerint.
A liberális progresszionizmus e tekintetben nemigen különbözik a bolsevisztiko-kommunista progresszionizmustól, mindegyik pontosan ugyanazokat a megnyilvánulásokat tekinti „haladó” pozitívumoknak, és ugyanazokat tekintik „retrográd”, „reakciós” negatívumoknak, mint a másik és viszont.
A »humanizmus« mindkét progresszionizmus szemében magas értéket jelent. Tradicionális szempontból a humanizmus, amely az emberi világot kizárólag a földi-emberi világra korlátozta, amely a földi-emberi világ megoldandó feladatait kizárólag a földi-emberi utak, célok, keretek, eszközök és módozatok körében tudta és akarta keresztülvinni, amely (úgy fordult az ember felé, hogy elfordult az ember emberfeletti és istenemberi lehetőségeitől: döntő súllyal és úgyszólván teljes egészében negatívumnak minősíthető.
A renaissance — tradicionális szempontból megítélve álújjászületés és halálos romlás. Voltak e korhoz köthető megnyilvánulások — amelyek — tisztán önmagukban nézve — akár pozitívumoknak is tűnhetnének.
Ilyen volt az »antikvitás«-hoz történő kapcsolódás, a latin nyelv »reklasszifikációja«, a görög nyelv iránti figyelem újjáélesztése. Ezek a felületi pozitivitások valóban csak a felületek felületén voltak azok. Ezeknek a hátterében a katholicizmus, az Egyház aláásásának a célja volt a legfőbb mozgató. Az az antikvitás, ami felé a renaissance szellemellenes szellemisége fordult, nem a római latinitás és a görögség tradicionális valósága volt. Ha — akárcsak a legkisebb mértékben — az lett volna, a renaissance spirituális-tradicionális megítélése egészen más lenne. A renaissance a kereszténységnek nem felső, hanem alsó antithesise volt, és ez — akkor már — nem is lehetett másként.
Voltak a renaissance korának olyan kiemelkedő alakjai, akik nem hozhatók összefüggésbe a renaissance hátterében működő sötét erőkkel: ilyen volt például Nicolaus Cusanus bíboros, Marsilius Ficinus [Marsiglio Ficino], Giovanni Pico della Mirandola, Mirandola grófja és Concordia hercege. Az ő munkásságuk sem teljesen mentes azon elgondolásoktól, amelyek tradicionális érvénye és spirituális feltétlensége vitatható, de lényegileg a tradicionalitásnak megfelelő elvi szemléletet képviseltek.
A progresszionizmus visszatekintése erősen renaissance-párti, és — ez is nyilvánvaló — a renaissance legnegatívabb vonásait tekintik a Legpozitívabbaknak, a „leghaladóbbaknak”.
A reformációt, a protestantizmust — retrospektíve — szintén „haladónak” tekintik a haladáseszme legújabb kori hívei, de csak addig, amíg nem tudott kibontakozni, amíg sehol nem jutott meghatározó szerephez.
A reformációnak, a protestantizmusnak voltak pozitív és voltak negatív oldalai, vonásai. Tradicionális nézőpontból megítélve a negatív vonások voltak és maradtak túlsúlyban. A reformáció pozitív megítélhetőségű germinalitásai szinte egyáltalán nem tudtak kibontakozni, s ezek kibontakoztatását illetően igazán egyértelmű és igazán erős törekvések nemigen voltak. A porosz királyság — némely tekintetben — felhasználta a protestantizmust önnön expanziójának az alátámasztásához, de anélkül, hogy a protestantizmus e tekintetben feltétlen jelentőséghez jutott volna.
Kétségtelen, hogy a protestantizmus közelebb került és állt az őskereszténység exoterizmusához, mint akár a római katholicizmus, akár a keleti orthodoxia, akár a monophysita-színezetű kereszténység, akár a nestorianizmus, de ez — tradicionális szempontból értékelve — inkább a „hátrányára” vált, mintsem az „előnyére”, — ugyanis a kereszténység fentebbi irányvonalai szemben az őskeresztény exoterizmussal és az ezt újjáéleszteni próbáló protestantizmussal — sok tekintetben extra-krisztianizálódtak, és ezzel együtt tradicionalizálódtak is.
Alig lehet vitatható, hogy a protestantizmus legmagasabbrendű megnyilvánulásai a protestáns lovagrendek voltak. A Teuton (Német) Lovagrend protestáns irányzata és a Porosz Johannita Lovagrend. A lovagrendi protestantizmus hozzávetőleg a 20. század közepéig — utolsó negyedéig — meg tudott tartani bizonyos »actitudinalis« niveau-t, de napjainkban már erősen hanyatlásban van. A Taizé-i Testvérek — nagyjából Szent Benedek reguláját követő — oikoumeniko-protestáns — szerzetesrendje — körülbelül 1945 és 1990 között — pozitív arculatot mutatott, különösen a katolicizmushoz való közelítése miatt. Legújabban azonban — úgy tűnik — erősen hatni kezdett rájuk is a modernizmus, és erősen expanzionális »publifikációjuk« kezdi alászállítani e rend és közösség színvonalát is.
A progresszionisták protestantizmus-pártolása — magától értetődően — a protestantizmus egyetlen pozitív asszpektusára sem terjedt ki. A Taizé-i Testvérek tevékenysége is erős ellenérzést váltott ki minden „haladó” személyiségben, de azóta, amióta az alászállás jeleit mutatja e közösség, a „haladók” kezdik jobb szemmel nézni a Taizé-iek meglétét.
A protestantizmussal kapcsolatban — de attól függetlenül is — minden lázadás, felkelés rendkívüli lelkesedéssel tölti el a történelmi érdeklődésű progresszionistákat, s ezeket egyértelműen „haladóaknak”, vagyis átértékelendőeknek tekintik.
Az 1648/1649-es és 1659-ig uralmon maradó angol forradalmat, s annak 1642—1646. közötti előzményeit — különösen a legkevésbé szilárd és a leginkább turbulens időszakait és vonásait illetően, a „haladás” egyik időszaki diadalának tekintették és tekintik a progresszionizmus megszállottai, valamint a fél- és negyedműveltek azon sokasága, akik a hatásuk alatt állnak — a 18., 19. és a 20. században.
A renaissance és a protestáns reformáció után, részben párhuzamosan, részben túlnyúlva az angliai lázadó-forradalmi és protektorátusi időszakon, kezdetét vette az az időszak, amely a „felvilágosodás korának” a nevét viseli, s mint különösen „haladó” korszak volt a progresszionisták szemében.
A „felvilágosodásnak” nevezett elsötétedés a Kali-Yuga lezáró fázisának és az ebben működő erők előretörésének kivételesen fokozott megnyilatkozása volt. A „felvilágosodáson” a szellem és az Istenség iránti kételkedést értik a progresszionisták, s valóban erről is volt szó, persze nem a felvilágosodás, hanem a sötétségbe-hanyatlás értelmében. A „felvilágosodásnak” nevezett folyamat a „deizmus”-sal vette kezdetét. A Legfőbb Lényről vagy a Legmagasabb Lényről kezdtek beszélni, akinek-aminek mindenek előtti alaptermészete az „Ész”. Ezt a francia forradalom vezéregyéniségei is vallották, a legszélsőségesebbek — például a Jacques Hébert-félék — kivételével. A „felvilágosodás” hazája főképpen Franciaország volt, s e folyamat igen fontos fejezete volt az enciklopédizmus. Egy enciklopédia megalkotása — önmagában tekintve — egyértelmű pozitívum lenne, — a legradikálisabb tradicionális szemlélet szerint is. Sajnos ez a 18. században korántsem volt így: az enciklopédizmus, az enciklopédisták együttese az atheizmus felé tájékozódó „deista” és „pro-atheista” irányvonalat és — mondhatnók — mozgalmat képviselt.
Az enciklopédizmus előkészítette és elősegítette a Szabadkőművesség előretörését az 1717-ben megfogalmazott szabadkőműves tervek értelmében, amelyet egy „világnap”-pal, hetvenkét évvel követően megvalósult a „nagy” francia forradalom. Előkészítette és elősegítette az Illuminátus Rend behatolását a Szabadkőművességbe, s így magának a „jakobinizmus”-nak a kialakulását.
A „felvilágosodás” különösen sötét voltát az is kifejezi, hogy az Istenben való kételkedést, vagy egyenesen az istentagadást a világossággal hozták kapcsolatba a progresszionisták abban a korban csakúgy, mint ma.
A legnagyobb lelkesedést — mondanunk sem kell — az 1789-es bestiális francia forradalom váltotta és váltja ki a progresszionizmus egykori és mai bajnokaiból. Szerintük ez volt az „emberiség” eddigi „leghaladóbb” tette, s erre lehet szerintük — némely tekintetben szerintünk is — visszavezetni az „emberiség” későbbi nagy és „haladó” megmozdulásait. A rémuralom dicsőítését illetően kissé visszafogottabban nyilatkoznak, de az ellen sincs alapokig elmenő kifogásuk. A progresszionisták a 18. és 19. századi nacionalizmust még „haladónak” szokták minősíteni, de a 20. századi nacionalizmust végletesen retrográdnak és „reakciósnak”.
Az 1830-as francia forradalom, X. Károlynak, ennek a késő-újkorban is nagy francia királynak az elűzése, a progresszionisták szemében pozitív, dicső és nagyon „haladó” tettek együtteseként jelent meg már akkor is, de ma sem változott meg ezzel kapcsolatban az álláspontjuk.
A forradalmi progresszionistáknak még Lajos Fülöp erélytelen alig-uralma is túlságosan sok volt, még ezt is retrográdnak és „reakciósnak” bélyegezték. Az 1848-as franciaországi, ausztriai és magyarországi forradalmi lázadás, amely minden értelmes és jóérzésű emberben elutasítást és megvetést váltott ki, akkor is és ma is, — az egykori és mai progresszionisták „dicsőséges” és „haladó” ünnepsorozatának számított és számít.
Az 1848-as európai forradalmak és 1848/49-es magyarországi forradalmi lázadásból felségáruló belháborúvá terebélyesedő események — tradicionális szempontból — egyetlen mozzanatukban sem fogadhatók el, és csak a legmesszebbmenő retrospektív elutasítással kezelhetőek. Egyetlen nép sem folytathat „szabadságharcot” a királya — ez esetben V. Ferdinánd és I. Ferenc József — ellen. Nem beszélve arról, hogy Magyarország, a magyar nemzet egyáltalán nem élt a Habsburg és Habsburg-Lothringen királyok uralkodása idején sohasem elnyomás alatt, vagy bármilyen tekintetben rabságnak minősülő körülmények között.
Az 1870/71-es franciaországi — a francia-porosz háborúval szorosan összefüggő — forradalmi lázongások és ezen belül az 1871-es forradalmi „commune”: szintén a dicsőséges tettek dicsőséges időszaka volt a liberális és szocialista-kommunista progresszionisták szemében, s napjainkban is így, ilyen értékeléssel tekintenek vissza ezekre a szégyenteljes történésekre és időkre.
Az 1917-es kétütemű Oroszországi forradalom a világtörténelem legsötétebb, legdémonibb, legsátánibb eseménysorozata volt. Ezt — tradicionális nézőpontból — nem lehet másképpen értékelni. Az 1918/19-es európai forradalmak, amelyek éppen az Oroszországi forradalomra vezethetők vissza — messzemenően az oroszföldi forradalom mintáját követték. A magyarországi 1918-as „őszirózsás” forradalom az orosz forradalom Kerenszkij-féle első ütemének, majd a „Tanácsköztársaság” 1919-es „kikiáltása” az orosz forradalom második, Lenin-féle ütemének a mintájára valósultak meg. A bajorországi „Tanácsköztársaság” szintén ez utóbbi nyomdokain jött létre.
A szocialista-kommunista progresszionisták a kétütemű Szovjet Oroszországi forradalomnak s főként a második Lenin-féle fázisnak az elkötelezett dicsőítői lettek, voltak, és — némileg visszafogottabban ugyan — még ma is azok, noha az első, Kerenszkij-féle fázis iránt több érdeklődést mutatnak.
A liberális progresszionisták a bolsevisztiko-kommunista forradalom fenntartás nélküli híveinek nemigen merték és merik magukat minősíteni. A Kerenszkij-féle forradalmat mindenképpen „haladónak”, sőt, „nagyon haladónak” tekintették és tekintik, noha bírálják egyes „kilengéseit” és „túlzásait”. A Lenin-féle forradalmon belüli forradalmat szándékaiban szintén „haladónak”, de „kivitelezésében” hibásnak, „eltorzultnak” fogják fel, s a jóval későbbi — Sztálin-féle — továbbalakulását ítélik csak el szinte maradéktalanul.
A magyarországi, 1918. októberének végén kirobbant „őszirózsás” forradalom mind a szocialista, mind a liberális progresszionisták szerint „igen haladó”, igen „dicsőséges” történelmi esemény volt, hibákkal, de lényegileg teljesen elfogadható és visszatekintve is „ünnepelhető’ keretek között. Ezt egyébként nem csupán a szocialista-kommunista és liberális „retrospektor”-ok látják így, hanem a „mérsékelten jobboldaliak” (valójában a mérsékelten, vagy nem is olyan mérsékelten baloldali áljobboldaliak) prominens történész-politikusai is, akik az 1918-as magyarországi forradalom tisztelőinek nyilvánították magukat, s így Károlyi Mihály tisztelőinek is.
Károlyi Mihálynak kizárólag azt róják-rótták fel hibájául-bűnéül, hogy átengedte Kun Béláéknak a hatalmat. A magyarországi Kun Béla-Szamuely Tibor féle „tanácsköztársasági” állapotokat ma csak a legszélsőségesebben baloldali kommunisták merik nyíltan „haladónak” magasztalni.
Mellékesen megjegyezzük még, hogy például Magyarországon az 1848-as forradalmat és az 1849-es „szabadságharcnak” mondott belháborúvá — sőt, külső erőket is bevonni kényszerülő belháborúvá — terebélyesedett forradalmi polgárháborút az 1918-as őszirózsás forradalommal rokonítják a liberális progresszionisták, a kommunista progresszionisták úgyszintén, de legszélsőségesebbjeik a „Tanácsköztársaságot” kikiáltó forradalmon belüli forradalommal is szoros összefüggésbe hozzák az 1848—49-es eseményeket. Mindez — első pillantásra — „szentségtörésnek” tűnik. Alaposabban megvizsgálva szó sincs erről. Minden baloldali lázadó forradalom, forradalmi polgárháború ős belháborúvá szélesedő baloldali polgárháború rokonítható, s mi több, — rokonítandó is egymással.
Sajnos, 1848/49-et nem csupán az 1918-as „őszirózsás” forradalommal rokonítják — ami nem lenne baj —‚ hanem mindkettőt az 1956. október 23-án kirobbant magyarországi antikommunista szabadságfelkeléssel és szabadságharccal is. Ez súlyos és bűnös hiba. Az 1956-os magyarországi szabadságfelkelés és szabadságharc — Magyarországnak, a magyar nemzetnek, a magyarságnak az egyetlen szabadságfelkelése és szabadságharca volt az egész történelme folyamán. A törökök elleni harc — háború volt a benyomuló, majd megszálló külső ellenség ellen, — védekező és visszahódító háború. A Bocskai-, Bethlen-, a Thököly-, a Rákóczi- és a Kossuth-féle „szabadságharcok” nem voltak egyebek, mint kiterjedt forradalmi lázadások és belháborúk. Csakis és kizárólag 1956 őszén valósult meg Magyarországon mindeddig igazi szabadságfelkelés és szabadságharc a legádázabb ellenséges megszállók és legaljasabb bérenc-bábjaik ellen. Más szabadságharc és szabadságfelkelés nem volt, sőt, nem is volt elképzelhető vagy egyáltalán értelmezhető, sem a magyar történelem eddigi folyamatában, az egykor élt józanul látók ós gondolkozók szemében, sem a történelmi folyamatokra a mából visszatekintő értők felfogásában. Az, ami 1956 őszén Magyarországon történt — egyáltalán nem volt „haladó” történés, nem volt „haladószellemű” emberek „haladószellemű” tette. Ezt — titokban — a liberális progresszionistáknak is tudniuk kell, s valószínűleg — titokban — tudják is, de törekvéseiknek nem lenne hasznára, ha ezt bevallanák, hiszen 1956. október 23-ának az emléke — megfelelően manipulálva — nagyszerűen megfelel bizonyos — a Kali-Yugát generáló erőkkel kollaboráló szándékok ágenseinek most, a 20. század végén.
Látható, hogy voltaképpeni „progresszió” egyáltalán nincs is, az pedig, amit a progresszionizmus hívei progressziónak neveznek: digressio descensionalis, dissolutionalis, destructionális, degeneratív és deviáns a súlyos és akut katasztrófa értelmében és jegyében.
A társadalmak és a társadalmaknál eleve magasabban lévő államok a történetiség úgynevezett előrehaladása közben nemhogy nem progrediálódnak, hanem fokozatosan, majd egyre inkább rohamosan hanyatlanak, alászállnak és a pusztulás felé irányultan elromlanak.
A társadalmak és az államok — a társadalom feletti társadalomból és az államfeletti államból kiindulóan — a történelem feletti-eredetű történelem folyamán — valóban társadalom alatti társadalommá és állam alatti állammá alakulnak egy alaktalanodásnak megfelelően, s a történelem feletti-eredetű történelem és történetiség egyre inkább a történet- és történelem-alattiság felé közelít, sőt, némely tekintetben már átmenőfélben van abba.
Az utolsó tradicionális társadalmi berendezkedés (egyben gazdasági berendezkedés is) a feudalitas — vagy ahogyan ma szokásos mondani: a feudalizmus — volt. A polgári liberális demokratizmus és az ehhez kapcsolódó kapitalizmus, és a plebejus szociális demokratizmus, valamint az ehhez kapcsolódó gazdasági szocializmus — mélységesen antitradicionális formációk, nem is beszélve a kommunizmusról, — mint utópiáról és mint a szocializmuson keresztül történő „felépítésének” a gyakorlatáról. A „haladásnak” ezek az alaktalan alakzatai mind a süllyedés produktumai. A gazdasági kapitalizmus abban különbözik a gazdasági szocializmustól, — a szocialisztikus államkapitalizmustól —‚ hogy viszonylagosan koherens módon megvalósult formáit tekintve — többé-kevésbé működőképes, míg a gazdasági szocializmus működőképessége — még rövidtávon is — a lehető legrosszabb hatásfokú, hosszútávon pedig bebizonyosodik működésképtelensége.
A gazdasági kapitalizmus legyen az magán-kapitalizmus, társasági- vagy részvénytársasági kapitalizmus, csoport-kapitalizmus, közösségi-kapitalizmus, állam-kapitalizmus vagy nemzet-kapitalizmus: lényegénél fogva negatívum, mégpedig baloldali és antitradicionális negatívum.
A gazdasági „capitale activum” — önmagában — nyilvánvalóan — nem negatívum, de azonnal azzá válik, ha elveszíti aktív voltát, és akkor, ha a „capitale” magán- vagy társasági, vagy bármiféle más birtoklása kapitalisztikus birtoklássá válik.
A „feudum”-ok eredetileg földbirtokokban testesültek meg. Az alapelve: minden föld — lényegileg — Istené. Istentől kapja „hűbérként” a király, így — in concreto — minden föld a királyé. A királytól kapják a legnagyobb hűbérurak, tőlük vagy közvetlenül, vagy közbülső birtokos nemeseken keresztül a jobbágyság. A föld a jobbágyok — »non capitalisticus« — magántulajdona volt, de magasabb értelemben — méginkább — és szintén non-capitalisticus — magántulajdona volt a feudumok urainak, ennél is inkább teljesen a király magántulajdona volt, abszolút értelemben pedig Istené. Ám ebben a tulajdonjogi »hierarchico-gradualitas«-ban a kapitalisztikus »tulajdonosságnak a nyoma sem található. A földbirtokokat valamikor sem eladni, sem megvenni, sem elcserélni, sem elkártyázni nem lehetett. A leggazdagabbak sem vehettek földet. Földet csak kapni lehetett: első és végső fokon az uralkodótól, vagy — közvetve — a feudumok erre feljogosított uraitól. Az ipari gazdasággal összefonódott társadalom már súlyosan romlott és dekadens. Az egyre nagyobb dekadencia és az egyre nagyobb technicizáltság együtt jár. A gépek használatának elhatalmasodása az embert mint munkavégzőt, a munkáját, és munkájának az eredményét elválasztja egymástól. Ez a mindenre kiterjedő elidegenedés a gépek megjelenésével összefüggésben pregnánsan megjelenik. Az ipari technicizáltság világában a feudalitás teljesen megszűnt, — míg a manufakturális (kézműves) iparban — egészen más formában ugyan, mint a földbirtoklásban és földművelésben — még sokáig fennmaradt. A hivatásrendek, a korporációk, a céhek — bizonyos értelemben — sokáig —jó értelemben vett — feudális maradványoknak voltak tekinthetők.
Noha a túl-technicizált ipart — tradicionális szempontból — sok tekintetben — talán helyesebb lenne fokozatosan visszaképződtetni, mindaddig, amíg megvan — bármilyen különösnek tűnik is — nem lenne képtelenség valamennyire »feudalizálni«, persze, a földbirtokló földművelés már ezt megelőző »refeudalizációja« után. A részvénytársaságok feletti uralmat »quasi-feudumként« lehetne adni és kapni. Részvényt pedig csak azok kaphatnának, és vehetnének, akiknek »közük« van ahhoz, amire a részvénytársaság ipari tevékenysége irányul; külön lennének-lehetnének dolgozói részvények is, amelyeket az illető iparban dolgozó, a részvénytársaság által foglalkoztatott dolgozók is — egy idő után — megkaphatnának, majd — felhatalmazás alapján — megvehetnének.
Mindez olyan, ami távolról sem lenne „haladó” a liberális és szocialista progresszionisták szemében. Viszont — minthogy ezek vannak uralmon — igen kevés kilátás van arra, hogy a »refeudalizáció« és a »feudalificatio nova« végbemenjen, hiszen az egykori „szocialista tábor” országaiban az elrabolt javak reprivatizálása sem megy végbe, az új államberendezkedések a régebbi államberendezkedések által elrabolt javakat átvéve, azokat — orgazdaként kiárusítja, míg a javak egykori birtoklóit vagy azok leszármazottait szánalmas és nevetséges mértékben „kárpótolja” úgy, hogy az a tényleges kárpótlás megtagadásával egyenértékű.
A világ jelenlegi legelterjedtebb államformája: a „res publica”, vagyis a köztársaság. A modern köztársaságoknak kevés közük van a »paradigmá«-hoz, a »Res Publica Romana«-hoz, amely beláthatatlan magasságban van — minden korszakában — a mai köztársaságok bármelyikéhez képest, noha a Római Köztársaság is mélyen alatta állt mind a korábbi Római Királyságnak, mind a későbbi lulius Cæsarnak a hatalomra jutásától datálható — Római Császárságnak, amelyek valóban tradicionális birodalmak voltak.
Voltak olyan államok, amelyek »de iure« tulajdonképpen köztársaságoknak voltak tekinthetők, de lényegi mivoltuk szerint » monarchia-æquivalens«-ek voltak. Ilyen volt például és jellegzetesen ilyen a »dogé«-k uralma alatt álló Velence. A tradicionális létszemléletnek megfelelően Velence a 13. századig volt — még napjainkig is kiható érvénnyel — példaértékű, attól kezdve már nem. Tehát a tradicionális szemléletnek csak a monarchiák — császárságok, királyságok, nagyhercegségek/nagyfejedelemségek, hercegségek/fejedelemségek, szuverén uralkodói grófságok vagy a monarchia-æquivalens quasi-res-publica-k felelnek meg.
Éppen azok, amelyek a progresszionisták szemében legkevésbé „haladóak”, és amelyek — ettől sajnos egyáltalán nem függetlenül — eltűnőben vannak.
Amikor ezek a sorok íródnak, — 1995-ben — a Világon már csak egy — »de iure« is, »de facto« is fennálló — Császárság létezik: a Japán Császárság, amely ma már — nem egy tekintetben — csak emléke annak, ami volt és aminek még ma is lennie kellene.
Az I. Világháború után négy császárság szűnt meg: a Német Császárság, az Osztrák-Magyar Monarchia — mint Császárság, Ausztria vonatkozásában és mint birodalom, az Orosz Császárság, vagyis az Orosz Cári Birodalom, a Török Császárság vagyis a Török Szultanátus. Hiába harcolt a háborúban az Orosz Cári Birodalom az „Entente Cordiale” oldalán — ellentétben a három másik Császári Birodalommal — mégis megszűnt, meg kellett szűnnie, mert az I. Világháború egyik legfőbb célja az volt, hogy ezeket Imperiumokat, amelyek — ha elhalványultan is — valamiféle tradicionalitást mégis, úgy-ahogyan, de őriztek ás fenntartottak — megszüntesse. Ez a cél a Szabadkőművesség politikai célja volt, ahogyan a Világháborút lezáró Párizs-környéki békekényszerek és azok milyenségei is teljesen szabadkőműves-ihletésűek voltak.
Az emberi evolúció-progresszió elméleteinek az ingoványos volta szinte sehol sem mutatkozik meg olyan látványosan, mint a nyelvek vonatkozásában. Joggal mondhatjuk, hogy minden emberi nyelv »digressio descensionalis«-ban van saját archaikus állapotaihoz viszonyítva. Ez a tény teljesen kétségbevonhatatlan, és az, aki úgy véli, hogy ezzel az állításunkkal szemben ténylegesen érvényes ellen-argumentumokat tud felmutatni: egész egyszerűen nem érti, hogy miről is van voltaképpen szó.
Gyökszavak vagy szógyökök — radix-ok — az utóbbi ötezer évben (de lehet, hogy még ennél is hosszabb ideje) nem jöttek létre egyetlen nyelvben sem. Minden új szó vagy képzők révén, vagy összetételekkel, vagy elvonások segítségével születik, — vagy pedig rövidítéses betűszóként, vagy más ehhez hasonló módon. A megnevezés hatalmi méltósága ás ereje elveszett. Vannak olyan álmok, amelyekben előfordul, hogy megjelenik valamiféle — gyakran magasrendű — valóság, annak nevével együtt. Felébredés után a név nem esik ki az emlékezetből, de a jelentése igen; azt még lehet tudni, hogy igazi súlya ás jelentősége volt, de az eredetileg nagyon is exakt jelentése elvész.
A nyelvek színvonala »emelkedhet« ugyan, ez nem lehet vitás —‚ de ez az emelkedés nem magának a nyelvnek az emelkedése és nem is a nyelvvel élő ember benső emelkedésének a következménye. Ez az úgynevezett emelkedés voltaképpen más nyelvek paradigmáiból következő „nyelvújítások” következménye, amely részben idegen szavak átvételén, idegen szavak lefordításán, szavak összevonásos, összetételes vagy elvonásos megalkotásán alapul.
A magyar nyelv természetérzékeltető, hangulatfestő, hangutánzó — eredeti — szavait és e szavak szépségét illetően szinte egyedülálló. Ugyanekkor csaknem egyáltalán nem voltak olyan — eredeti szavai, amelyekkel érvényes filozófiai irodalmat lehetett volna teremteni. A nyelvújításkori szófordítások és szóalkotások majd ezek szótári készletének jelentős kibővítése már alkalmassá teszi a magyar nyelvet bármilyen színvonalú filozófiai vagy akár filozófia-feletti irodalom létrehozására, de csak akkor, ha még így is bőven alkalmaz latin, græco-Iatin és görög szavakat, de nem ritkán egyéb nyelvekből kölcsönzött szavakat is. (Nézzünk meg egy példát: a latin »tolerantia« szó magyar fordítása: türelem vagy tűrés, — az esetek többségében ezek a fordítások tökéletesen használhatók, de nem mindig: a gyógyszer-tolerantia vagy kábítószer-tolerantia gyógyszer-türelemként vagy kábítószer-türelemként már nem fordítható, mert ez ostobaság lenne, gyógyszer-tűrésként vagy kábítószer-tűrésként már fordítható, de még ezek az alakok sem fejezik ki teljesen és pontosan azt, amit az eredeti nyelven jelentésében tartalmaz és kifejez.
Az analogikus-paradigmatikus nyelvi egymásrahatások, eredetiben történő és fordításos átvételek, beleértve a jelentésbeli módosulásokat is az egyes nyelvek gazdagodását segítik elő, és — másfelől — ezek viszonylagos elszegényedését is. A nyelvek szókészlete folytonosan bővül is, szűkül is, de mindent egybevetve inkább bővül. Ez azonban nem nyelvi „evolúció”, nem nyelvi progresszió, és a legkevésbé sem nyelvi asszcenzió, csupán nyelvi »amplifikáció«, amelynek lehetnek »gazdagodásbeli«, esetleg »emelkedésbeli« vonatkozásai is — igazi, lényegi emelkedés nélkül. A nyelvek »morphogrammatologa«-i szempontból többnyire elszegényednek és alászállnak.
A legáltalánosabb „nyelv-evolucionista” felfogás szerint a korábban szintetikus nyelvek később analitikussá váltak, ami többé-kevésbé igaz, de nem igaz az, hogy ez egy magasabbrendűvé válási folyamatnak lenne megfeleltethető.
A kínai nyelv, amely már hosszú idő óta végletesen analitikus, gyök-izoláló állapotban van, — egyike a legmagasabbrendű nyelveknek, de szintén a legmagasabbrendű nyelvek közé tartoznak bizonyos amerikai indián nyelvek is, amelyek poliszintetikusak és inkorporálóak. Az »analiticitás« és a szinteticitás önmagában nem határozza meg egy nyelv magasrendűségét. Több nyelv átmehetett analitikus-szintetikus-analitikus-szintetikus fázisokon, és kétségtelenül lehetnek »pszeudo-szintetikus«, stádiumok is egy nyelv életében. A nyelvek őseredetileg — valószínűsíthetően — a végletes »analiticitás« és a végletes poliszintetizálás valamiféle egységében lehettek.
A nyelvi törzsfák és törzscserjék — az Ég felől a föld felé fordulva nem olyan képtelenségek, mint a biológiai törzs- fák és törzscserjék. Emellett azonban a teljesen párhuzamos kialakulások lehetőségével is számolni kell, s nem minden egymáshoz hasonló nyelvnek volt — főként szükségszerűen közös nyelvi őse.
Az egyetlen legősibb-legeslegeredetibb ősnyelv — nem volt, nem lehetett földi nyelv, az igazi ősnyelvek »szétválása« magas égi szférákban mehetett végbe, s az alsóbb égi síkokon már külön ősnyelvek léteztek.
Természetesen földi alapnyelvek is voltak, hiszen nem lehet kétséges, hogy a neolatin (román) nyelveknek a latin volt az őse, még akkor is, ha a különböző »substratum«-ok, »superstratum«-ok, »adstratum«-ok és » instratum«-ok jelentőségét a szokásosnál fokozottabban vennők tekintetbe.
Ha minden szempontot figyelembe vennénk, akkor az általánosan ismert nyelvek közül a szanszkrit nyelv teljességét (vagyis a védikus, epikus, klasszikus, és a közép-ind periódus bauddha- és jaina-szanszkrit együttesét) kellene a legmagasabbra helyeznünk, — de nyilvánvalóan — nem minden szempontból, és az sem zárható ki, hogy voltak — sőt, esetleg vannak is — olyan, szűk körökben ismert titkos szakrális nyelvek, amelyek sohasem váltak közismertté, s amelyek valószínűleg soha nem is válnak majd közismertté. Ilyen nyelvről-nyelvekről beszélnek is bizonyos források, de — sajnos — többnyire olyan források, amelyeknek a megbízhatósága erősen kétséges. A latin és a görög nyelv spirituális magasrendűsége nem lehet vita tárgya, de az olasz, a francia, a spanyol és a neo-latin nyelvek általában, ahogyan a germán nyelvek is azok. A német ebből a szempontból különös helyet foglal el: nem egy tekintetben megközelíti a latin nyelv rangját, sőt, némelykor el is éri, de vannak szempontok, amelyek szerint felül is múlja azt.
A német nyelv szóösszetételei és szóösszetételi lehetőségei nem maradnak el a görög nyelv mögött, csak a szanszkrit múlja felül az indogermán vagy indoeurópai nyelvek közül. (A magyar nyelv meglehetősen gazdag szóösszetételei és ezirányú lehetőségei — az alapadottságok eleve megléte mellett — német mintára kialakítottak, tudatos nyelvújítás eredményeként.)
A szóösszetételek komplexiója és egyáltalán a megléte nem feltétlen jele, még kevésbé biztosítéka egy nyelv szellemi rangjának (gondoljunk éppen a kínaira), de kétségtelenül komoly elősegítője — mondhatnók, minden síkon — a nyelvi árnyaltságok kifejezési lehetőségeinek.
Ha a csak-agglutináló nyelvekben az »agglutinum«-ok, ha az agglutináló és flektáló nyelvekben az »agglutinum« ok és az »apophonia flexinum«-ok elsorvadnak és megszűnnek: az mindig a nyelv alászállásának a jele, de ettől nem függetlenül az is, ha »periphrasticus« kifejezésmódokra van szükség ott, ahol egykor önálló igealakok játszottak szerepet. A »modernizálódott« nyelvi formák csaknem kivétel nélkül - a romlás és hanyatlás jelei.
A progresszionisták által hirdetett progresszió nem progresszió, hanem zuhanásba átmenő aláhanyatlás s pusztító-pusztuló felbomlás. Mindez mélyen alatta áll nem csupán az archaicitás történetiség-megelőző korának, de az ehhez képest már másodlagos antikvitásnak, középkornak és a korai újkornak is. Minden évtized újabb és kifejezettebb alászállási »gradus«, és egyre közelebb van az a stádium, amikor e grádusok már évenkéntiek és még ennél is sűrűbbek lesznek.
A zuhanásba átmenő süllyedés nem egyenletes és nem egyenletesen gyorsuló. Vannak az alászállás ellenében működő folyamatok. Továbbá: érvényesül a hullámhegyek és hullámvölgyek váltakozásának a törvénye is, de a hullámhegyek csúcsai mélyebben állnak ma, mint a korábbi hullámvölgyek mélypontjai, s ez egyre inkább így lesz a jövőben.
A társadalmak, az államok, a vallások és a kultúrák — távolról sem egyenletesen, de végülis — egyre mélyebbre kerülnek, egyre nagyobb homályba, sötétségbe, egyre zavarosabb és egyre inkább felbomló állapotokba. Valóságos haladásról szó sem lehet; amerre a folyamatok tartanak, ha úgy tetszik — haladnak: az a Semmi. Mindaz, amit különösen „haladónak” tekintenek, az különösen romboló és bomlasztó.
A bomlasztó folyamatoknak ellen kell szegülni. Nem a folyamatok visszafordítása miatt. Ehhez a Korszak Urának erejénél hatalmasabb erőre lenne szükség, — de nem is a visszafordítás a cél. A Sötét Korszaknak le kell futnia, ezt inkább gyorsítani kell, semmint lassítani. Ám a mélységek és magasságok rejtett értékeit újból az előtérbe kell helyezni, s ezeket féltő gonddal meg kell őrizni. Ezek »extractum essentialé«-i átvihetők az Eljövendő Aranykort generáló erők körébe.
Ha valakiből hiányzik az éles kritikai figyelem képessége, esetleg enged annak a kísértésnek, amelyet a progresszionisták sugallnak: hogyan lehet, hogyan kell megítélni a tudományok, főként a természettudományok, az orvostudomány útján megjelenő eredményeket, hogy a technikai tudományokról ne is beszéljünk.
Kétségtelenül van egy — látszólagos — »quasi-progressioja« a tudományoknak, amelynek látszólagos voltát szigorúan és többszörösen alá kell húzni, és amelynek a látszólagossága is inkább „optikai csalódásként” fogható fel.
Valamikor — amikor a tudományok még tudományfeletti tudományok voltak — ezeknek a művelői még közvetlenül tapasztaltak és tudásuk szupra-racionális eredetű és természetű volt. Amikor ez a transzszcenzionális tapasztalás és tudás lejjebb szállt, az okkult-szintű tapasztalás és tudás még mindig megmaradt. Nem volt szükség adatok-adalékok feldolgozására és regisztrálására, nem volt szükség teleszkópokra és mikroszkópokra, műszerezettségre (noha azért ilyesmik is lehettek), sőt, nem volt szükség bizonyos típusú számításokra sem.
Amikor az okkult látás és tudás is általánosan kihunyt, mindenre rá kellett, most már sokszoros közvetettséggel, külső és alsó megközelítésekkel találni. Például az asztrológia úgynevezett házrendszereit újra fel kellett találni, s kezdetben a legbanálisabb megoldásokkal indult meg az újra-feltalálási folyamat.
Nyilvánvaló, hogy a koraújkori csillagászati és egyéb tudományos értékű táblázatok sokkal pontatlanabbak voltak, mint a maiak. Magától értetődik, hogy az orvostudomány sokkal többet megtudott az emberi testről az idők folyamán, mint a mai értelemben vett orvosi tudás legkezdetén. A tradicionális orvostudományi irányvonalak továbbéltek ugyan, s ilyenek még ma is vannak, — de ezek nem minden tekintetben tökéletesebbek a mai »officiális« orvostudománynál, különösen az időközben » eldurvult« testiségű emberek súlyos betegségeinek a kezelését illetően, noha időnként figyelemre méltó eredményeket tudnak elérni, a tudományok igazán és esszenciálisan nem fejlődtek, hiszen maguk az emberek azóta süllyedtek és most is hanyatlanak, de az alsórendű és külsőséges »újrafeltalálási« folyamatok esetleg mégis ezt a benyomást kelthetik a gyanútlanokban és tájékozatlanokban.
Egyaránt kell a Múlt felé és a Jövő felé fordulnunk, persze, egészen más módon, más értelemben, más célzattal. Mindenekelőtt azonban a Jelen, mégpedig sokkal inkább a »pontszerű« jelen felé, mint a szintén fontos Jelenkor felé. A »pontszerű« Jelen az Időtlen Örökkévalóság felé Vezető legrövidebb utat megnyitó kapu. Errefelé kell elsősorban fordulnunk, erre kell — intenzívebben kifejezve — nekem fordulnom. A tradicionális beállítottságú és a lényében tradicionális ember a Múlt, a Jelen és Jövő korának az embere, korántsem kizárólagosan a Múlté, ahogyan tévesen vélik, csak azért, mert a követendő mintákat a Múltból meríti. Mindezeknél sokkal inkább a »pontszerű« Jelen embere, aki önmagát az Időtlen Örökkévalóság emberévé akarja transzmutálni.