MEGJEGYZÉSEK A POLITOLOGIA POLITICA ET METAPOLITICA NÉHÁNY ELVI KÉRDÉSÉT ILLETŐEN
A Traditionalitas Spiritualis et Universalis Metaphysica Integra principiumaira alapozott és alapozódó létszemlélet mindent megelőzően a »metapoliticitas« álláspontjára helyezkedik. A metapoliticitas jelentése — a szóalakból következően is — kettős: »meta-politicitas, és meta-a-politicitas«. A metapoliticitas értelmére mindig e kettősség figyelembevételével kell tekintenünk, és csakis így, ebben az értelemben fogadhatjuk el minden más állásfoglalás elé helyezve.
A metapoliticitas számára minden lehetőség adott abban a tekintetben is, hogy — egyfelől — a politicitas irányában, és abban is, hogy — másfelől — az apoliticitas irányában „nyisson”. De bármelyik irányban nyisson is, az ellentétpár másik felének jelen kell lennie „háttérként”, s mindegyiket meghaladó „felső háttérként” jelen kell lennie az elsőrendű állásfoglalásnak: a metapoliticitas-nak. A 20. század utolsó negyede inkább az apoliticitas előtérbe helyezését tenné — mivoltánál fogva — indokoltabbá, különös figyelemmel arra, hogy — körulbelül 1980-tól kezdve — az adekvát „politicitás” lehetőségei rohamosan megfogyatkoztak. Mégis — elvi alapon — fel kell tételeznünk, hogy az adekvát politicitás lehetőségei nem szűnnek, nem semmisülnek teljesen meg a 21. század folyamán sem, noha egy pillanatra sem feledkezünk meg a csaknem mindenre kiterjedő politicitás-beli reménytelenség úgyszólván hegemonisztikusan domináns meglétéről.
A következőkben olyan értelemben fogunk bizonyos kérdésekre kitérni, amelyek szerint a metapoliticitás a mindenekelőtti, ezt követi a politicitás, míg az apoliticitás csak a harmadik helyet foglalja el (tudván közben azt, hogy az apoliticitás második helyre történő sorolása szerint — ugyan más szempontok alapján, de — legalább ugyanennyire jogosult lehetne.)
Azt már elöljáróban meg kell mondanunk, hogy a Traditionalis Spiritualis et Universalis Metaphysica Integra principiumaira alapozódó létszemlélet politikai és társadalmi vetületének a jobboldaliság felel meg. Ez olyan »axiomatico-dogmaticus« nyilvánvaló és kizárólagos igazság, amely bármiféle további — ezzel kapcsolatos — vitát merőben feleslegessé tesz.
Szánalmasan nevetségesek azok a legrosszabb értelemben vett dilettáns közhelyek, amelyek szerint az igazi szellemiséget képviselők egyfelől maradéktalanul csak apolitikusok lehetnek, másfelől — ha közvetve mégis érintkezniük kell a politikummal — csakis az »aurea mediocritas«-t, ez esetben a politikai középvonalat, a politikai »centrum«-ot követhetik,s nem kapcsolódhatnak sem »jobbfeIé , sem »balfelé«, hiszen ezek »oldalak«, amelyek mindenképpen idegenek a centrális beállítottságú szellemi embertől.
A baloldaliság és a jobboldaliság — mint megjelölő kifejezések — a 18. század legvégén terjedtek el, s eredetileg a francia parlamenti elhelyezkedésre vonatkoztak, de rövidesen az egész nyugati világon elterjedtek, jóval kiterjesztettebb értelemben. Tulajdonképpen nem túl szerencsés terminusok, de — és ez is kétségtelen — nemhogy megfelelőbbek nincsenek. hanem még csak megközelítőek sem léteznek.
Ahogyan — a helyesen felfogott — jobboldaliság a tradicionalitás társadalmi-politikai vetülete, a voltaképpeni baloldaliság az anti-tradicionalitás politikai-társadalmi vetületének felel meg.
Igazán jobboldali jobboldaliságnak csak az ultrajobboldaliság tekinthető. Az ultrajobboldaliság a klasszikus — Maistre és Metternich-Winneburg-féle jobboldaliság radikalizált 20. századi adaptációja. Voltaképpen az ultrajobboldaliság — egyszersmind — szélsőjobboldaliság, de korántsem azonos a vulgáris szélsőjobboldalisággal A vulgáris szélsőjobboldaliság ugyanis olyan jobboldaliság és szélsőjobboldaliság, amely érintett — olykor egyenesen átitatott — az ellenbaloldaliság befolyásaitól.
Az ellenbaloldaliság (kontra-sinistritas, kontra-sinitrismus) általunk bevezetett — szerintünk nélkülözhetetlen — terminus: azt az akár végletes baloldalellenességet jelöli, amely mégis megtart vagy átvesz baloldali eszméket, célokat, utakat, stílusokat és módszereket.
A közönséges szélsőjobboldaliság és az ellenbaloldaliság nem azonosak, de a közönséges szélsőjobboldaliság többnyire utat engedett a múltban és utat enged a jelenben, feltehetően a jövőben is az ellenbaloldali, jelesül a szélső-ellenbaloldali vagy ellen-szélsőbaloldali beszűrődéseknek. (A III. Birodalomban — 1934-ben — Ernst Röhm, és méginkább túlzó hívei voltak a legjellegzetesebb reprezentánsai az ellenbaloldaliságtól átitatott szélsőjobboldaliságnak.)
Noha a baloldaliság és a jobboldaliság fogalma is a 18. század legvégét követően terjedt el, korlátlanul alkalmazható nem csupán a 19. és a 20. század politikai arculatainak megjelölésére, hanem szinte a »præhistoricum«-tól az ókoron, a középkoron, az újkoron és a legújabbkoron át egészen a napjainkig, s napjainktól a jövőbe-vetítve mindaddig, amíg egyáltalán lesz történelem (vagyis a Kali-Yuga legvégéig, — jóllehet a történelemalattiság már a 20. század végétől fogva kezd megmutatkozni.)
Hallani lehet olyan — szintén dilettáns — hangokat is, amelyek szerint „baloldaliság” és „jobboldaliság” már voltaképpen nincs is, ezek mára mint valóságok elenyésztek, s mint fogalmak elavultak. Az ilyesfajta vélekedéseket tudatlan és megtévesztő ostobaságoknak kell minősítenünk.
Hallani lehet olyan — szintén dilettáns — hangokat is, amelyek szerint „baloldaliság” és „jobboldaliság” már voltaképpen nincs is, ezek mára mint valóságok elenyésztek, s mint fogalmak elavultak. Az ilyesfajta vélekedéseket tudatlan és megtévesztő ostobaságoknak kell minősítenünk. Annyit el kell ismernünk, hogy a „baloldaliságot” és — főképpen — a „jobboldaliságot” illetően meglehetős fogalmi zavart alakítottak ki, — elsősorban „baloldalról” kiindulóan, és egyáltalán nem szándékosság nélkül. Az antikommunizmust — nyilvánvalóan — mindenki összeköti a jobboldalisággal, de összekötik ezzel a kapitalizmus fokozott igenlését, a kapitalizmus-ellenességet és a konzervativizmus minden formáját — ideértve a liberális konzervativizmust, a liberalizmus-ellenességet, az antidemokratizmust, a nacionalizmust és bármilyen különösnek is tűnik, magát a kommunizmust is. Így azután a különösen tájékozottakon kívül senki sem fogja tudni, hogy mi is voltaképpen az igazi jobboldaliság, és — következésképpen — azt sem, hogy mi értendő a tényleges baloldaliság fogalmán.
Bármennyire is khaotizálódtak a fogalmi jelentések terminusainkat illetően, szó sem lehet ezek feladásáról. Ellenkezőleg: erőteljesen javasoljuk ezek további alkalmazását, ugyanekkor megkíséreljük azt, ami némelyek szemében lehetetlen, — a jobboldaliság mibenlétének a direkt, a baloldaliság mibenlétének pedig indirekt tisztázását.
Tudjuk, hogy a földi-emberi világban lehetséges legnagyobb, legfeszültségteljesebb ellentét a tradicionalitás és anti-tradicionalitás közötti antagonizmus. Aki mást állít, az vagy ostoba, tudatlan, bolond, — vagy pedig tudatosan álnok, félrevezető (végső soron persze szintén ostoba, tudatlan, bolond.)
Ha a földi-emberi világ leginkább feszültségteljes ellentéte a tradicionalitás és az anti-tradicionalitás közötti antagonizmus, akkor a leginkább feszültségteljes politikai-társadalmi ellentét az ezek vetületei között meglévő ellentét: a jobboldaliság és baloldaliság közötti — valóban — kibékíthetetlen ellentét.
Ma a politikai szélsőbaloldal — a világ minden részén — jobboldalinak nevezi már a balközépet és szélsőjobboldalinak a mérsékelt baloldalt, ugyanekkor a mérsékelt baloldal — olykor — kimondottan jobboldaliként, a balközép pedig jobbközépként, a kimondott baloldal pedig mérsékelt jobboldaliként definiálja önmagát. Csak az ezeknél is baloldaliabbak hajlandók magukat mérsékelt baloldaliként, balközépen állóként vagy határozottan baloldaliként meghatározni (ezek többnyire már a szélsőbaloldal szélső- balján foglalnak helyet.)
Az igazi jobboldaliság — vagyis az ultrajobboldaliság — mindig konzervativizmust, voltaképpen ultra-konzervativizmust képvisel, amely élesen elhatárolódik a liberális- demokratikus álkonzervativizmustól, annak minden lehetséges formájától. (Napjainkban olyan hangok is megnyilatkoznak, amelyek szerint a bolsevisztiko-kommunizmus hívei lennének az igazi „konzervatívok”. Ez is a jellegzetes szándékos khaotizálás egyik produktuma.) A jobboldaliság konzervativizmusa — konzervatórius konzervativizmus. Az igazi jobboldaliság radikálisan »anti-revolucionárius« irányvonal, de csak a »Revolutio Anti-Conservatrix Sinistra« vonatkozásában. sőt, e tekintetben radikálisan kontrarevolucionárius is.
Lehetséges azonban egészen másféle forradalom is, amelyhez viszonyulva a »revolucionáriusok« az igazi jobboldaliság hívei. Ez a Revolutio Conservatrix Dextra, amely — jelképesen — a baloldali álláspontokhoz képest 180 fokos elfordulást jelent, majd most már ebből — 360 fokos fordulatok sokaságát valósítja meg: egy az égből az óceán mélyéig leérő tengelylapát segítségével. Olyan hatalmas — a magasságból a fenék mélységéig leérő — fordulatok ezek, mindig adekvát irányban, amelyek a mélységek és magasságok rejtett értékeit — mint lehetőségeket — aktualizálják. Ezeknek az aktualizált — már elveszettnek hitt vagy eddig meg nem nyilvánult — értékeknek a forradalmian radikális megőrzése, konzerválása az ezzel kapcsolatos további feladat. Ha mindezt egy baloldali forradalommal vagy forradalmisággal szemben kell végrehajtani: »Contra-Revolutio Conservatrix Anti-Sinistra et Dextra« lesz a neve a megvalósítandó akcionális-reakcionális műveletsorozatnak, amely azonban — a megváltoztatandók megváltoztatásával — lényegileg nem fog különbözni a Revolutio Conservatrix Dextra mivoltától.
A voltaképpeni jobboldaliság végletesen elutasító minden égalitariánus eszmével vagy akár nézettel szemben. A létező Létben minden különbözik egymástól. Az emberek is különböznek egymástól: horizontalitással jelképezhető és vertikalitássai jelképezhető értelemben is. Utaltunk már arra, hogy ezzel többé-kevésbé mindenki tisztában van, az égalitárianizmus leglelkesebb és legharcosabb hívei is. Egy kollektív és minden irányúan kölcsönös ámítás „játékszabályait” szem előtt tartva miközben (majdnem) mindenki tudja, hogy az égalitárianizmusnak nincs semmiféle alapja, mégis (majdnem) mindenki úgy tesz, mintha az égalitárianizmus tételezései nyilvánvaló és lapidáris igazságok lennének, amelyeket tűzzel-vassal kész megvédeni.
Az emberek között jelentős különbségek vannak. Volt már olyasvalaki, aki azt állította, hogy az emberek közti különbségek jelentéktelenek, hiszen (általában) minden ember tud beszélni, s ez olyan jelentős különbség minden más lényhez viszonyítva, amelyik nem tud beszélni, hogy ehhez képest az emberek közti különbségek elenyészőek, szinte említésre sem méltóak.
Erre azt lehetne válaszolni, hogy az élőlények és az élettelen létezők között még nagyobb különbség is van, de még az a különbözőség is eltörpül a létezők és nemlétezők közötti különbséghez-különbözőséghez képest. Viszont lényeges különbözőségek állhatnak fenn létezők és létezők, élőlények és élőlények, emberek és emberek között akkor is, ha a látványos különbözőség esetleg minimális, hiszen a szubtilis különbözőségek jelentőségét valóban csak a barbárok tagadhatják.
Ha a nemek közötti különbözőség jelentéktelen lenne, akkor — nyilvánvalóan — nem is lenne női és férfiúi nem. Ugyanez a különböző ethnosok esetében is igaz.
A vertikalitással jelképezhető különbözőségek értelmében vannak alacsonyrendű és magasrendű személyiségek, családok, nemzetségek, kasztok és ethnosok, birodalmi »megethnos polyethnikos«-ok, amelyeknek mind más és más feladatai, kötelezettségei és jogai vannak, — legalábbis a normális államokban és társadalmakban, a normalitást legalább megközelítő világban. Ebből egyáltalán nem következik az, hogy bármely ethnosz vagy réteg elnyomható, üldözhető vagy egyenesen üldözendő lenne más ethnoszok vagy rétegek által.
Mindenki tudja; hogy a nacionalizmus — szoros értelemben vett — formái — nem minden előzmény nélkül — a 14. században kezdtek megnyilvánulni. A protestáns reformáció idején a nacionalisztikus kezdemények megerősödtek.
A nemzeti nyelvek jelentőségének megnövekedése — önmagában — egyáltalán nem antitradicionális történés, feltéve, ha ez nem egy tradicionális és szupranacionális jelentőségű nyelv háttérbeszorulásával összefonódva valósul meg. Az, hogy Európa számos nemzeti nyelve megerősödött, akár tradicionálisan is értékelhető lehetett volna, — és visszatekintve — ma is az lehetne, ha ez nem járt volna együtt a latin tendenciózus háttérbe szorításával és tényleges háttérbe szorulásával.
A „felvilágosodás”, az angliai forradalom mind elősegítették a nacionalizmus kibontakozását A robbanásszerű kibontakozás az 1789-es francia forradalomhoz kapcsolódik. A francia forradalom elsőrendűen kedvelt szavai a „peuple” és a „citoyen”, valamint a „république” voltak, de ekkortájt indult meg útjára a „nationalisme”, a „patriotisme”, a „patriotique”, a „patriote” is, noha időben és jelentőség tekintetében még elmaradva az előző három fogalomhoz képest. A „natio” és a „patria” régi szavak. A natio Európában a nemesek nemzetségeinek együttesét jelentette, nem pedig az ország lakosainak összességét. A patria pedig az ősök földjét jelentette, elsősorban a nemesi ősök földjét.
A nacionalizmus akkor kezdett igazán és valóban robbanásszerű erővel kibontakozni, amikor a „nation” és a „peuple” egybeesését kimondták, és ezt az ország valamennyi polgárára — „citoyen”-jére, mint a „nation”-hoz és a peuple”-hez tartozóra, ezek összességére nézve kimondták. A nacionalizmus — nominálisan-verbálisan — csak később terjedt el, de a francia forradalmat követően már teljesen „kész” volt.
A nacionalizmus lényegileg már a 14. századtól kezdve, de a 18. század legvégétől kezdődően szinte deklarálva is „baloldali” volt, s ez — többé-kevésbé — így volt az I. Világháborúnak csaknem a végéig, noha az élesen látók már a századforduló táján pedzeni kezdték, hogy e tekintetben változások kezdődnek.
A méginkább baloldali internacionalizmus a nacionalizmusból következett, és így közvetve szintén a francia forradalom utó-produktumaként fogható fel. A nacionalizmus szerint a néphez-nemzethez tartozás minden egyéb különbözőséget jelentéktelenít, a néphez-nemzethez tartozás a legmagasabb és legszentebb méltóság. Az internacionalizmus szerint a valamely néphez-nemzethez való tartozás jelentőségét felülmúlja a bármely néphez-nemzethez való tartozás, s ezen keresztül az emberek összességéhez való tartozás.
A baloldali forradalmakat generáló erők először a nacionalizmust favorizálták, majd a nacionalizmus és az internacionalizmus együttesét, ezen belül is korábban a nacionalizmus, később az internacionalizmus melletti nyomatékkal.
A 19. század végén a forradalmakat generáló erők úgy döntöttek, hogy a nacionalizmusokat a jövőben csak speciális körülmények között fogják felhasználni, s teljes erővel csak az internacionalizmus mellé fognak állni, a nacionalizmus ellenében is.
Ez az 1917-es, 1918-as és 1919-es baloldali és internacionalista forradalmak kapcsán vált mindenki számára nyilvánvalóvá. A jobboldali forradalomellenes ellenforradalmi erők ekkor részben alapmeggyőződésükből kifolyóan, részben revoltálva a revolucionizmus felé — összekötötték ellenforradalmi jobboldaliságukat a nacionalizmussal. Később az ellenforradalmi jobboldaliságukat nem csupán a nacionalizmussal kötötték össze, hanem az ellenbaloldalivá transzformált forradalmi szocializmussal is.
A nacionalizmus tehát, eredetileg — a háttér-lehetőségektől eltekintve — baloldali volt. A 20. században részben jobboldalivá lett, részben szélsőjobboldalivá, de — főként — ellenbaloldaliság által kontaminálva jobboldalivá, és szélsőbaloldaliság által kontaminált szélsőjobboldalivá.
A nacionalizmus számára azonban nyitott egy másik lehetőség is; egy olyan lehetőség, amely igen hosszú idő óta az aktualitás határán mozgott, olykor valóban aktualizálódott is, de csak igen kevéssé és szinte csak pillanatokra. Ez a pozitív nacionalizmus nem más, mint a voltaképpeni és igazi értelműen jobboldali nacionalizmus (dextro-nationalismus), amelybe semmiféle baloldaliság vagy ellenbaloldaliság nem tudott és nem is tudhatott beszűrődni. A 20. század szélsőjobboldali és szélsőellenbaloldaliság által erősen érintett nacionalizmuson belül mint valamiféle háttérerezet — a valóban és tisztán jobboldali — és ilyen értelemben: tradicionális — nacionalizmus is megjelent, — ezt nem lehet vitatni, de eminensen meghatározó szerephez nemigen tudott jutni, bár ennek a lehetősége sem volt kizárt.
A tradicionális létszemlélet csak pozitív, tehát a tisztán jobboldali, a populizmustól magát távoltartó, a radikálisan antinivellatív, antiplebeius, a hierarchikus tagoltságot és gradualitást messzemenően előtérbe-helyező nacionalizmust tudja elfogadni.
Az internacionalizmus már a 19. században is, de méginkább a 20. században szinte csak szélsőbaloldaliságként jelent meg: szocialista és kommunista megnyilvánulásokként. Igaz, hogy volt és van egy keresztényszociális — „fehér” — internacionalitás és internacionalizmus is, de ennek eddig — bár korántsem jelentéktelen — még nem volt világformáló jelentősége. A keresztényszociális internacionalitás egyébként függő helyzetben van a baloldaliság és a jobboldaliság között.
A jobboldaliság minden tényleges formája ma határozottan internacionalizmus-ellenes.
Ahogyan a nacionalizmushoz — többé-kevésbé — hozzátartozik a patriotizmus is, amely szintén lehet baloldali, ellenbaloldaliság által meghatározottan jobboldali vagy szélsőjobboldali, valamint valóban és egyértelműen ultrajobboldali is, — az internacionalizmushoz hozzátartozik a patriotizmusnak — mondhatnók — az ellentéte: az interpatriotizmus, amelynek legvégletesebb formája a kozmopolitizmus.
Bármily különösnek is tűnhet: az internacionalizmus is lehet pozitív, vagyis lehet tisztán és egyértelműen jobboldali, sőt, ultrajobboldali, ha minden nivellatizmussal szembehelyezkedik, ha az égalitárianizmus minden formáját elutasítja, ha elfogadja az ethno-nacionális különbségek horizontális és vertikális szimbolizálhatóságú meglétét és ennek konzekvenciáit. A jobboldali patriotizmus mellett a tisztán jobboldali interpatriotizmus is elfogadható tradicionális szempontból, de mindig csak mindkettő együtt, sohasem csak az egyik vagy a másik.
Még a joggal legfőbb ellenségnek nevezhető kozmopolitizmus is lehet pozitív, vagyis lehet ultra-dextro-kozmopolitizmus. A tradicionális szemlélet az általános értelemben vett kozmopolitizmust soha nem fogadta és nem fogadja el, sőt, — ismételjük — mindenféle értelemben a legfőbb és legveszedelmesebb ellenségnek vagy a legveszedelmesebb ellenségek egyikének tekinti.
A pozitív nacionalizmusnak és a pozitív internacionalizmusnak van — és főként lehet — egy olyan csúcs-szintézise, amely mindkettő együtt, de — minthogy nem csupán külön-külön múlja felül mindkettőt, hanem még az együttesüket is meghaladja felfelé — tulajdonképpen egyik sem. Ezt a pozitív csúcs-szintézist konnacionalizmusnak lehet és kell nevezni. A konnacionalizmus (cognationalismus) vagy konnacionalitás egyfelől a nemzetközösségi elv megnevezése, amely eltér a csak nemzeti-nemzetiségi és a nemzetköziségi elvtől, másfelől az együttes, közös nacionalizmust-nacionalizmusokat is kifejezi.
A tradicionális létszemlélet, amely a közönséges nacionalizmust és a közönséges internacionalizmust elutasítja, de elfogadja a pozitív és tisztán ultrajobboldali nacionalizmust is, ahogyan a pozitív ás tisztán ultrajobboldali internacionalizmust is elfogadja, — méghozzá mindkettőt igen nagymérvű határozottsággal: még sokkal inkább elfogadja ás magáénak tekinti a pozitív és tisztán ultrajobboldali konnacionalitást-konnacionalizmust, valamint az ehhez tartozó konszociális elvet, és a szintén ehhez tartozó kompatriotizmus ultrajobboldali formáját.
A tradicionális létszemlélet — a legteljesebb értelemben — a pozitív ás ultrajobboldali transznacionalitás és transznacionalizmus, vagy ami ugyanezt jelenti, a pozitív és ultrajobboldali szupranacionalitás és szupranacionalizmus alapjaira helyezkedik a nemzeti-nemzetközi-nemzetközösségi elvek és viszonylatok megítélését illetően.
A pozitív és ultrajobboldali patriotizmus és az ugyanilyen interpatriotizmus elfogadásán túlmenően — mint megjegyeztük — még sokkal inkább el tudjuk fogadni a pozitív és ultrajobboldali kompatriotizmust, de még ennél is inkább a szintén pozitív és szintén ultrajobboldali transzpatriotizmust vagy szuprapatriotizmust.
Minden olyan patriotizmussal szembe kell helyezkedni, amely ellenségesen viszonyul egy »Imperium Monarchicum Dextrum« megvalósulási lehetőségei felé, — amely lehetőségek minimálisaknak sem nevezhetőek, de principiálisan mégis létezők, és olyanok, amelyeknek az életben- tartása — a tradicionális Iétszemlélet hívei számára — kötelező ós egyszersmind nyilvánvaló kívánalom is.
A tradicionális ultrajobboldaliság és ultrakonzervativitás hívei — magától értetődően — még az ellenbaloldali populisztiko-nacionalizmussal és a szintén ellenbaloldali vulgár-patriotizmussal is hajlandóak szolidaritást vállalni, ha a nyíltan baloldali liberális vagy szocialista-kommunista internacionalizmussal és kozmopolitizmussal való konfrontációk kiéleződnek. Ebből — nyilvánvalóan — nem lehet engedni. Ugyanakkor a tradicionális ultrajobboldaliságnak és ultrakonzervativitásnak, ha limitált élességgel is — ki kell nyilvánítani, hogy nem azonosítja magát az ellenbaloldali-szélsőellenbaloldali befolyásoknak engedő jobboldalisággal-szélsőjobboldalisággal, a plebeio-populisztikus nacionalizmussal és a vulgáris patriotizmussal, továbbá az ezek kíséretében megnyilvánuló szintén vulgáris keresztényieskedéssel, valamint az úgyszintén végletesen vulgáris — neo-paganisztikus — „új-ősvallás-követéssel”.
Már utaltunk arra, hogy a tradicionális — és ebből következően: ultrajobboldali-ultrakonzervatív — szemlélet a lehetséges államformák közül kizárólag a monarchikus és a monarchia-ekvivalensnek tekinthető államformákat hajlandó elfogadni.
A kizárólagosan abszolutisztikus monarchiát — a Monarchia Absolutisticat és a kizárólagosan rendi monarchiát — a Monarchia Ordinaria Feudalis-t a tradicionális szemlélet hívei idegenkedve fogadják vagy fogadnák, s történelmi visszapillantások esetén sem tudnak igazán és főleg egyértelműen lelkesedni az ilyen formációk vonatkozásában. A Monarchia Absolutistica és a Monarchia Ordinaria Feudalis eredeti egysége az, ami a tradicionális szemlélet számára valóban megfelelő. Az alkotmányos monarchia — a Monarchia Constitutionalis — a tradicionális szemléletet vallók számára — csak igen kevéssé fogadható el: ennél a kizárólagosan abszolutisztikus vagy a kizárólagosan rendi monarchia is sokkal inkább megfelelő. Az alkotmányos monarchia akkor különösen elfogadhatatlan, ha az uralkodó — a Monarcha — jogköre ténylegesen és szinte minden tekintetben korlátozott.
(Az Osztrák-Magyar Monarchia — 1867 után — az elfogadhatóság határán mozgott e tekintetben: a Császár és Király jogköre még meglehetősen nagy volt, — de az 1867 előtti és — főként — az 1847-es és az azt megelőző uralkodói jogkörhöz képest már engedmény volt, mégpedig súlyos engedmény, amelyet I. Ferenc József, jobb meggyőződése ellenére — a konszolidáció érdekében — tett meg, s amelyhez azután szigorúan és korrekten tartotta is magát, szintén szembehelyezkedve benső meggyőződésével és elveivel.)
A tradicionális ultrajobboldali-ultrakonzervatív imperio-monarchizmus egyfelől radikálisan az »europismus«, másfelől — szintén radikálisan az »anteuropeismus«, — és ezekkel összefüggésben — az elkötelezett »paneuropismus« és ugyanekkor az elkötelezett »anti-pan-europismus« elvei és céljai mellett foglal állást. Ellentmondásról, persze, szó sincs és nem is lehet. Nem mindegy ugyanis, hogy milyen Európáról vagy éppen »Pan-Europá«-ról beszélünk.
Egyetlen Európában élő tradicionális és ténylegesen jobboldali beállítottságú személyiség sem akarhat »európai« lenni úgy, ahogyan ezt a liberáldemokrata, szociáldemokrata, konzervatív-demokrata és kereszténydemokrata »európaiság-meghatározók« kívánnák előírni, lapos oldalpillantásokkal figyelve a szocialista-kommunista restauráció híveinek a nyílt vagy burkolt szándékait és elképzeléseit — az egykori Szovjetunió területén és másutt. Az ilyen európaiságnak ellenzői vagyunk.
Az »Európai Egyesült Államok« eszméje egy torz hibrid, ha ezt az »Amerikai Egyesült Államok« mintájára képzelnék el. Európai nemzet még annyira sincs, amennyire észak-amerikai nemzet, — ugyanakkor Európában — többnyire plurinacionális — történelmi országok vannak, amelyeket nem lehet minden további következmény nélkül egyesíteni.
A megálmodott Pan-Europa — szerintünk — nem lehet sem Unio, sem Fœderatio, sem pedig Confœderatio: nem lehet ezek közül egyik sem, de nem is lenne szabad megengedni, hogy ezek közül bármelyik megvalósításával is kísérletezhessenek. Csak — viszonylagosan és limitáltan — szuverén országok nem laza, hanem szoros birodalmi szövetségeként gondolható és képzelhető el — pozitív és organikus értelemben — egy lehetséges Pan-Europa.
Lehetőleg monarchiáknak kellene alkotniuk a szintén monarchiaként megvalósuló Pan-Europát. A birodalmi szövetséget — nyilvánvalóan — konnacionális és transznacionális elvek szerint lehetne és kellene kialakítani: a különböző —jobboldali — nacionális-patriotisztikus és internacionális-interpatriotisztikus törekvések konnacionalisztikus-kopatriotisztikus és transznacionális-transzpatriotisztikus egybehangolása alapján.
Az Imperium Monarchicum Pan-Europeum Dextrum olyan cél, amellyel a tradicionális ultrajobboldali-ultrakonzervatív imperio-monarchizmus hívei — nyilvánvalóan — nem csupán egyet tudnának érteni, de azt teljes mértékben elfogadva, azért munkálkodni. A Res Publica Pan-Europæa Sinsitra viszont olyan cél, amellyel — a tradicionális létszemlélet alapján — nem lehet mást tenni, mint elutasítani azt. Pan-Europa — mindentől függetlenül, »in se« — nincs és nem is lehetséges. Éppen ezért elfogadhatatlanok azok az állásfoglalások, amelyek szerint a laza vagy szoros Pan-Europa létrejötte az egyetlen fő-cél, amelyhez képest jelentéktelen az államforma, valamint a jobboldali vagy baloldali beállítottság kérdése. Szerintünk — éppen a tradicionális szemléletünk értelmében — ezek a kérdések teljesen elsőrendű fő-kérdések, amelyeknek a tisztázása nélkül semmit sem lehet tenni.
Ma a Pan-Europa megvalósulásáért sokan próbálnak tenni, — de többnyire, sajnos, baloldali vagy annyira mérsékelten jobboldali pozícióból, amely már — lényegileg — baloldalinak számít.
A megvalósult Pan-Europában sem teljes képtelenség egy pozitív és igazi értelemben vett Pan-Europa tényleges megvalósulásáért munkálkodni és harcolni, — de feltétlenül helyesebb lenne már e — részleges vagy teljes — Pan-Europa megteremtődés előtt tisztázni az alapkérdéseket, megtenni a jobboldali irányultságú döntéseket, de a szükséges intézkedéseket is. Cél lehetne az összes európai monarchiát helyreállítani, esetleg újakat is létrehozni, ezeket az abszolutisztikus és a rendi-feudális monarchia szintjére állítani, beleértve azokat is, amelyek formálisan ma is monarchiák, de az »alkotmányosságuk« olyan fokot ért el, hogy nemigen tekinthetőek igazi monarchiáknak. Ezt követően lehetne-kellene létrehozni ezek Ligamen-Imperialé-ját, — Birodalmi Szövetségét —‚ amely azután Imperium Monarchicum Dextrum-má alakítható, — szintén az abszolutisztikus és a rendi karakterű monarchia egységének megfelelő értelemben.
A Sötétség uralmával, a »scotasmokratizmus«-sal szemben csak a »photismokratizmus« fogadható el. A Fény uralma, és a Fény szellemi fényt jelent. Ez ilyen további változatokban — egymással szorosan összefüggő, összetartozó változatokban nyilatkozhat meg: theokratizmus, autokratizmus, monarchokratizmus, — ariokratizmus, arisztokratizmus, androkratizmus, nookratizmus, pneumatokratizmus, meritokratizmus. és még jónéhány ilyen, ezekhez hasonló uralmi forma.
Nyilvánvaló, hogy egy ethnos felett csak egy eleve ethnos feletti »gens dynastica«-hoz tartozó uralkodó uralkodhat. A nemzeti királyság — mint erről már beszéltünk — gondolati hibrid és khiméra, az antitradicionális eltévelyedések egyik sztatuális síkon megnyilatkozó vetülete, amiért csak az ostobák lelkesedhetnek.
Ha nincs olyan gens dynastica-hoz tartozó személyiség, aki — idoneitása szerint és szándéka szerint is — legitim uralkodó lehetne: uralkodó-kormányzót kell az országok, sőt, akár egy Európa-Birodalom, vagy — legvégsőfokon — egy Világ-Birodalom fölé emelni, a Királyt/Császárt megillető jogok szinte mindegyikével felruházva, voltaképpen korlátlan uralommal és hatalommal.
Az egyes országok vezetőinek az ország vezető-ethnosából kell kikerülniük, — de ha valamilyen oknál fogva ilyenek akár az egyes ország egyetlen ethnosából sem kerülhetnének ki, akkor nem lehet alább adni, nem lehet az ethnos »kedvéért« egy ahhoz tartozó, ám nem a legmagasabb szellemi szinten álló vezetőt vagy vezetőket produkálni. Ilyenkor tartozzék akár egy teljesen idegen ethnoshoz a vezető vagy a vezetők köre, — de mindenképpen ahhoz a spirituális »élite«-hez kell tartoznia, amely vezetni képes és jogosult.
Az országok esetében az Országgyűlésnek, a birodalmak esetében a Birodalmi Gyűlésnek feltétlenül és elengedhetetlen jogosultsága van. A leghelyesebb a háromkamarás Országgyűlés vagy Birodalmi Gyűlés: Képviselői-Házzal, Hivatásrendi-Házzal és Főrendi-Házzal. Az Országgyűlésnek vagy a Birodalmi Gyűlésnek azonban — normális körülmények között — nem lehet törvényhozói jogköre. Törvényhozói és törvényszentesítési jogköre csak az Uralkodónak lehet. A »conventus« jogköre csak a törvény-javaslat véleményezés lehet. Olyannak kell lennie, mint egy — Egyetemes Zsinatnak a Római Katholikus Egyházban: a zsinati állásfoglalások igen fontosak, de ezek semmiben nem kötik a Pápát. A döntést végül mindig a Pápa hozza.
Más összefüggésekben kimondtuk már, hogy a feudalitás az a társadalmi, ám állami alapokon nyugvó — és a gazdasági életre is messzemenően kiható — berendezkedés, amely a tradicionalitással összeegyeztethető. A későbbi formációk már mind antitradicionálisak: nincs és nem is lehet sem megszenteltségük, sem jogosultságuk.
A Birodalmak mindig magasabbrendűek — persze, csak akkor, ha valóban birodalmak —‚ mint az országok. A birodalmak esetében a »polyethnicitas« és »plurinationalitas« általánosan megszokott: nem lenne semmiféle kivételes és feltétlen előnye annak, ha a birodalom teljes egészében egyetlen rassz, ethnos és nemzet élne, (persze hátránya sem), de ilyen tulajdonképpen nem is volt. Az ethnikailag homogénnek tűnő Nippon/Japán távolról sem olyan homogén, ha alaposabban vizsgáljuk a lakosságát. A hunok ós a honfoglalás-kori magyarok sem egyetlen rasszhoz tartoztak, nem egyetlen ethnoshoz vagy nemzethez, hanem két nagyrasszból, több rasszból ós alrasszból összetevődött ethnosokból, számos ethnosból és ethnos-keveredésből álltak.
A modern köztársaságoknak semmi közük az egykori Res Publica Romana-hoz, amelynél egyébként mind a korábbi Regnum Romanum, mind a későbbi Imperium Romanum határozottan magasabbrendű volt, és nincs közük az olyan köztársaságokhoz sem, mint amilyen a régi velencei állam volt. A modern királyságok — ma már — rossz köztársaságoknak tekinthetők, de a köztársasággá-válásuk mégsem lenne elfogadható, mert a formális királyság esetében a retranszformáció lehetősége még mindig nagyobb, mint egy »de iure« és »de facto« köztársaság esetében.
Az igazi monarchia esetében értelmetlen az a modernista és baloldali, esetleg ellenbaloldali felvetés, amely szerint a monarcha bármikor alkalmatlan lehet, némelykor pedig a fogyatékossága vagy őrültsége sem zárható ki. Ez — tradicionális nézőpontból — nem lehet kiinduló feltevés és felvetés. Csak a normalitásból, a norma-szerintiből lehet kiindulni, — és csak sokadlagosan lehet, ám akkor kell is azzal foglalkozni, hogy mi a teendő olyankor, ha a norma-szerintiség csak alig érvényesül, vagy már egyáltalán nem tud érvényesülni. Ezek esetlegességek, — tehát a kérdés csak esetenként tehető fel és a válasz is csak esetenkénti lehet.
Az igazán nagy uralkodók, akik ugyan már nem voltak sem Isten-királyok, sem a legszigorúbb értelemben vett szakrális királyok vagy császárok, de a szakralitástól való közvetett érintettségük még megvolt — ilyen volt például I. Ferenc József, Ausztria Császára és Magyarország Apostoli Királya — a 20. században már eltűnőben voltak, s mostanra, a 20. század végére — mondhatjuk, hogy — el is tűntek. Úgy vélhető, hogy a »gens dynastica«-kat a geniusuk, vagy istenük, vagy arkangyaluk már többé-kevésbé elhagyta. Valószínűleg még nem teljesen, de nem csekély mértékben.
Az egyes országok élén még mindig állhatna király, az Imperium Monarchicum Pan-Europium Dextrum élén szintén állhatna egy király és császár. Az Imperium Monarchicum Pan-Gæum Dextrum élén viszont nem állhatna egy trónusra emelt király vagy császár, mert a Világkirály élő valóság, s noha visszavonult a láthatatlanságba, — királyi voltán ez mitsem változtat. A Világ élén — egy monarchikus világállam esetében — egy Uralkodó, egy Regnator állhatna: a Világkirály helytartójaként. A Regnator méltósága itt, ebben az esetben feltétlen követelmény lenne, egyébként pedig csak akkor lenne követelmény, ha megfelelő dinasztikus uralkodók már nem jöhetnének tekintetbe. A Principium Monarchicum azonban soha nem lehet feladható. (A nemzeti királyság — mint már megjegyeztük — tradicionális szempontból elfogadhatatlan: a monarchának nemzet és nemzetek-felettinek kell lennie, s az is nyilvánvaló, hogy nem tartozhatnék egy ethno-nacionális valláshoz sem.)
Az organikus társadalom előfeltétele az organikus állam, figyelemmel arra, hogy az állam előzi a társadalmat, és a társadalom felett áll. Az organikus társadalom és állam lényege, hogy úgy működik, mint egy egészséges élő szervezet, — tehát az uraltságuk és vezetettségük mindenekelőtt szellemi eredetű. Nyilvánvaló, hogy a kaszt-szerűségnek, a hierarchiko-graduális tagoltságnak-tagozódásnak feltétlenül érvényesülni kell. Senki sem lehet teljesen jogfosztott, teljesen jognélküli, kell lenniük mindenkit megillető alapjogoknak. Ugyanakkor a teljes jogegyenlőség irreális és destruktív. A kaszt-határok — normális körülmények között — csak egész kivételes esetekben lehetnek átjárhatók.
Ezt és ezeket ma vagy a belátható jövőben nem lehet megvalósítani, — ezzel teljesen tisztában vagyunk, s a naivitást senki részéről nem nézzük el, a magunk részéről legkevésbé. Mégis úgy véljük, hogy ez a lehetetlenség nem abszolút érvényű: a lehetőség-csírák — e tekintetben — még nem égtek el teljesen. Továbbá: azt is tudjuk, hogy még azt is érdemes célként kijelölni, ami semmilyen körülmények között nem valósulhat meg és nem is fog megvalósulni. Úgy kell munkálkodnunk, mintha tényleg megvalósulhatna.
Ez olyan benső erőket kelt fel, amely erőknek egyfelől transszcendentális irányultságú következményei lehetnek, másfelől ezek az erők egyszer visszaáramolhatnak a földi-emberi világba. Nem csupán a legnyilvánvalóbb pozitív lehetőségeket kell realizálni. hanem a szinte-realizálhatatlanok realizálását is meg kell kísérelni.
Az országokat, a birodalmakat még most sem felesleges újraéleszteni, még most sem, amikor már szinte semmi remény nincs ennek a véghezvitelére, — de az ilyen kísérletek még mindig felébreszthetik az igazi és tradicionális tiszta jobboldaliság iránti fogékonyságot, lappangó képességeit.
A Kali-Yuga lezáródási időszakában a jelenlegi ál-államok is fel fognak bomlani, de az elvileg lehetséges jobboldali és tradicionális irányú restauráció — még akkor is, ha az nem tartana egy napnál tovább — egy méltóságteljesebb bevégzést biztosíthatna.
Támogatás