A NŐ ÉS A FÉRFI
Ezzel a problémakörrel — e könyvben — csak egészen érintőlegesen foglalkozunk. Az ezzel kapcsolatos tradicionális állásfoglalást — a legteljesebben és legtökéletesebben — Julius Evola foglalta össze a Metafisica del Sesso című alapvető fontosságú művében, de más műveiben is foglalkozik a kérdéskörrel, például a Lo Yoga della Potenza című és a Cavalcare la Tigre című műveiben, és egyebütt is. Mindezek mellett még bőven maradtak e tematikummal összefüggésben továbbvizsgálandó és tovább-kifejtendő mozzanatok, — amelyek — így — nem teszik feleslegessé, hogy egyszer részletesebben foglalkozzunk — Julius Evola után is — a »sexus« noétikus, ontikus és metafizikai valóságával. Itt és most csupán néhány olyan megjegyzésre szorítkozunk, amelyek elengedhetetlenek a tradicionális létszemlélet tisztázása szempontjából.
Nyilvánvaló, hogy az »Auton«-nak, az »Atmā«-nak nincs neme. Végtelenül felette áll a szexuális dualitásnak, felette áll az »Androgynos« és a »Hyperandrogynos« állapotának is.
A Szellemnek — mint Szellemnek »in se« — szintén nincs neme, de a Szellem — »in alio« az, aminek az élő létállapotokban a hímnem felel meg, az élő létállapotokat megelőzően pedig az Ember-Szellem az, akit-amit férfinak nevezünk.
A Természet és a Szellem egysége a Teljesség. A Teljesség: nő és férfi — együtt, de mindkettejük együttesét felülmúló egységben.
Az Androgynos félig teljesen férfi, félig teljesen nő, tehát nem egyik felében egy fél-férfi, a másik felében egy fél-nő. Az Androgynos a Teljesség reprezentánsa, a Vir, a Férfi — a Szellemé, a Nő — a Természeté. A Férfi principiálisan — a Nő felett áll, ahogyan a Szellem felette áll a Természetnek. A Teljességet azonban együtt, egy egységfeletti egységben alkotják és reprezentálják. A Férfi egyfelől — mint a Szellem reprezentánsa — az Androgynosnál is magasabb pozíciót foglal el, másfelől — minthogy nem a Teljesség fejeződik ki benne és általa — legfeljebb közvetve — pozíciója alacsonyabb, mint az Androgynosé. A Hyperandrogynos — az Androgynos önmagában, »befelé« és »felfelé«.
Az »actus sexualis« — benső elvi lényege szerint — az Androgynos-helyreállító újra-megvalósítására irányul, sokkal inkább, mint utódok nemzésére. Ez — legalábbis a »külső« tapasztalás számára — végülis nem valósul meg: vagy gyermekek származnak a részleges és viszonylagos »unio sexualis«-ból, — leányok és fiúk, nem pedig Androgynos-utódok, vagy a »külső« és általános tapasztalás számára semmi nem származik, semmi nem következik az »actus«-okból, noha az okkult tapasztalás ilyenkor is konstatálni tud szubtilis lényszerűségeket.
A Śaivya-Tantra-irányzatak »Vāmāčārā«-verziói azt is bevonják a realizáció körébe, ami — közönségesen — inkább a megvalósítás ellenében működnék, így bevonják a szexualitást is. Valamilyen értelemben — lényegileg — a szexualitás minden megvalósításban jelen van, hiszen a megvalósítás »reductio« és »restauratio«, amelyben a Teljesség egysége helyreáll. A radikális tantrizmus azonban közvetlenül és egyértelműen, »inconcreto« bevonja a szexualitást a Mārga és a Yōga körébe.
A yōginī nem egy nőnemű yōgi: a yōginīnak csak a yōgi mellett van értelme és létjogosultsága, — a yōgi megvalósításbeli társaként. Az úton a yōginī is a megvalósítás útján halad, az abszolút cél felé, de másképpen, mint a yōgi. A yōginī a Śakti-t képviseli, a természeti létben lévő szellemi erőt és hatalmat, a yōgi pedig a Śaktá-t, az uralomban lévőt, az Uralkodót, aki a hatalom, az erő birtokosa, s aki — lényegileg — Śivá-val azonos. A yōgi — külső értelemben — egyedül is képes haladni, mert önmagából ki tudja emelni a benne rejlő Śakti-t, s ezt akár a Világ-Śakti-ként is átélheti. A yōginī nem teljesen, sőt, inkább nagyon kevéssé autonom megvalósító. A yōginī nem csupán csak a yōgi-val együtt, hanem csak a yōgi-val egységben érheti el a végső cél előállapotait. A. yōgi-nak is szüksége van a yōginī-ra, de ez lehet a láthatatlan Śakti is — mint láthatatlan yōginī. Nem ugyanabban az értelemben van szüksége a yōgí-nak a yōginī -ra, mint a yōginī -nak a yōgi-ra. A Férfi nem közönségesen áll a Nő felett, hanem azon pozícióból következően, amit képviselni hivatott. A nőnemű ember és a Nő között különbség van, de mégis sokkal kisebb a különbség, mint a hímnemű ember — Mās, és az igazi Férfi — a Vir között. A Mās — a hímnemű ember alacsonyabban áll, mint az Ember, a Homo, de a Vir — lényege szerint — magasabb létrendi fokozatot foglal el, mint a Homo.
A Férfi és Nő között különféle sajátos, a megvalósítással összefüggő kapcsolatoknak alapformája — a házasság. A házasság »prototypos«-a a »monogamiā« — mint »monogynaikiā«, vagyis az egynejűség, és mint »monandriā«, tehát mint egyférjűség. Ez így van, s ez semmiképpen nem vitatható.
A »prototypos« milyensége szilárd alap, de nem feltétlen és kizárólagos törvényszerűség. A férfi számára a teljes nőtlenség — az agamiā — éppúgy maradéktalanul jogosult életforma, mint az egy-, a két- vagy a többnejűség. A feleségek — női társak — száma lehet nulla is, lehet egy is, lehet kettő is, és lehet akárhány. De helyesebb, ha a feleségek száma vagy nulla, vagy egy, vagy — egyébként páros számú nő, még ennél is helyesebb és harmonikusabb, ha a feleségek, női társak száma vagy nulla, vagy egy, vagy merus primarius minus unus«, vagyis az együttes száma vagy egy, vagy numerus primarius. (Egyébként érdekes, ám így van: a tanítványok száma — harmonikus esetben — hasonló a feleségekéhez és női társakéhoz, tehát vagy nulla, vagy egy, vagy törzsszám mínusz egy.)
A »polygynaikiā« antitradicionális és antispirituális formáció. Voltak társadalmak, ahol csoportházassági formában megengedett volt. (A testvérek feleségei közül mindegyik — voltaképpen — mindegyiknek a felesége; s a feleségek mindegyikének mindegyik férfitestvér a férje volt, nem csak a szorosabban vett férje. Ez a házassági forma például Tibetben is ismeretes, sőt, bevett forma volt.) A »prostitutio hierogamica« is — valamilyen értelemben — ilyen, »quasi-legitim« »polyandria« volt, mert a »polyandria« egyébként — mint erre az imént utaltunk — teljesen elfogadhatatlan. Annak, hogy az egyes tradicionális államok, társadalmak és vallások melyik házassági formához tartották magukat, annak nagyon sok külső, belső lelki, okkult és egyéb síkon és összefüggésekben rejlő oka lehetett; a nagyon ritka »egyértelmű« polyandria kivételével, ezek mindegyike és bármelyike — végülis — elfogadható.
Elvileg semmi akadálya nem lenne annak, hogy a Föld bármelyik országában bevezessék a megfelelő többnejűség engedélyezését. Ez sok tekintetben a meghatározó vallások szándéka szerint és a szokások kényszerítő erői mértékének a függvényében valósulhatna meg, vagy nem kerülne bevezetésre.
Ezt mindenesetre figyelembe kellene venni, még akkor is, ha hatalmi eszközökkel a bevezetést minden ellenzés dacára érvényesíteni lehetne.
A Johann Jakob Bachofen iránti teljes elismerésünk és tiszteletünk ellenére is azt kell mondanunk, hogy „tiszta” matriarchatus valószínűleg nem volt soha sehol. Bizonyos mérvű matriarchatusok természetesen voltak, de ezek — lényegileg nem voltak ősibbek, mint a patriarchatusok. Valószínű, hogy azon népek körében, amelyekben a lemuricitás dominált, — több megközelítőleges matriarchatus lehetett, mint másutt. Ez némileg megmagyarázza a nem tiszta, de valamikor mégis meglévő matriarchatusok sajátosan ősi voltát. Voltak különös, felemás formációk is, például az anyai családfa kitüntetettsége és az ezzel kapcsolatos dignitások öröklése, — többnejűség mellett.
Az Androgynos (Androgynus) és a Hermaphroditos vagy Hermaphroditēs vagy Hermaphroditē (Hermaphroditus, Hermaphrodita) nem állíthatók szembe egymással. Ezek — voltaképpen — ugyanazok. Az, akinek-aminek az egyik fele egy fél-férfi, a másik fele pedig egy fél-nő: gynandromorphe, tehát sem nem Androgynos, sem nem Hermaphrodita; súlyosan téved, aki — e tekintetben — másképpen fogalmazna.
Hamvas Béla kimagasló műveinek egyikében — a Scientia Sacra II.-ben — egy igen értékes fejezetet szentel az Androgynosnak. Meg kell azonban állapítanunk, hogy ebben a kitűnő tanulmányban található egy-két olyan megközelítés, amelyek — éppen a tradicionális spiritualitás szempontjaira figyelemmel — nem fogadhatóak el maradéktalanul.
Hamvas Béla az Androgynos megvalósulásának útját abban látja, hogy a férfi önmagában, bensőleg egyre inkább közelít a nő, a nő pedig — hasonlóképpen — a férfi felé. Ezt azonban — így — nem lehet elfogadni. Ennek nem lesz eredménye; ha pedig mégis lenne, akkor ez nem lenne más, mint a gynandromorphē, vagyis az, aki-ami Hamvas megnevezése szerint — ám tévesen — a Hermaphrodita: a félig fél-férfi, félig fél-nő, tehát egy csonka egység. (Embernél egyébként külsőleg is „tökéletes” gynandromorphismus nem fordul elő, legfeljebb közelítőleges és az is ritkán; a bensőleg fennálló gynandromorphismus kiegyensúlyozott formái szintén ritkák, de az egyik vagy a másik irányba kilengő benső gynandromorphismus, bizonyos erre utaló külső jegyek határozott megléte mellett — egyáltalán nem tekinthető ritkaságnak.)
Az Androgynos megvalósításának az útja — mint erre már utaltunk — sokkal inkább az, ha a férfi egyre inkább férfivá válik, úgy, hogy a benne lévő nőt — a lehetőségek legvégső határáig elmenően — »exseparatio« révén — kiiktatja önmagából, a nő pedig — ehhez hasonlóan — kiiktatja a benne lévő férfit. Az egységet ezek ismételt szexuális összerobbantása-egyberobbantása« által lehet megközelíteni. A férfi nem tud — megközelítés útján — részben nővé válni anélkül, hogy férfi voltának egy részét elvesztené, s ez a nőre nézve is — mutatis mutandis —hasonlóképpen igaz.
A virilitas solaris és a feminitas lunaris, valamint az androgynitas és a hyperandrogynitas valóságát — szolipszisztikus megközelítéssel — ténylegesen Én-önmagamból kiindulóan lehet a leghelyesebben értelmezni és felfogni, — minden más megközelítés — beleértve az egyébként érvényes megközelítéseket is — csak mellékes, a legjobb esetben is csak másodlagos lehet.
A homoszexualitás tradicionális-spirituális megítélése — a férfiak homoszexualitását illetően, de még a férfi „biszexualitását” illetően is inkább negativisztikus, — a női — kizárólagos — homoszexualitás irányában a tradicionális-spirituális állásfoglalás toleráns, a női biszexualitás irányában pedig elfogadó. A kontroll alatt tartott heteroszexualitás — még a magasabb orientáltság meglétének a hiánya esetén sem lehet — önmagában véve — »bűn.« A bármiféle szexualitás kontroll-nélküli kiélése — magasabb irányultságú ember esetében — súlyos hiba és további súlyos hibák forrása lehet, különös figyelemmel a szexualitásban rejlő — és valóban igen rejtett, de rendkívüli intenzitású — Heteron-jelenlétre.
A megvalósítás szempontjából a szexualitás testi-lelki-szellemi megragadhatósága — főként elvileg — még többé-kevésbé fennáll, de folytonosan — és rohamos folytonossággal — egyre kevésbé.
Támogatás