A PISTIS, A GNŌSIS, A PRĀKHSIS HĒROIKĒ ÉS A MAGEIĀ THEOURGIKĒ
A pistis — latinul: fides — jóval tágabb jelentésű, mint a magyar hit. Ezt is kifejezi, de ennél sokkal többet. Ha értelmezni akarnók, azt kellene mondanunk, hogy elsőlegesen a »certitudo transscendentalis«-nak lehetne nevezni: transzszcendentális bizonyosságnak, hozzátéve, hogy ez a bizonyosság elővételezett, és azt is, hogy intuitíve elővételezett. E felfogás szerint nincs szükség a pistis és a gnōsis semmiféle szembeállítására, amely egyébként is csak akkor jöhet tekintetbe, ha a pistis számára feltétlen elsőbbséget kívánnánk vindikálni a gnōsis előtt, vagy — ha a gnōsis-t úgy állítanók be, mint aminek a megvalósítását semmi más nem akadályozná úgy, ahogyan ezt a pistis megléte teszi.
Mi az igazi pistis-t a gnōsis feltételének tekintjük. Azt nem mondhatnók, hogy a „hit”, a megismerés, a „tudás” előfeltétele, — de azt igen, hogy az intuitív, elővételezett transzszcendentális bizonyosság a transzszcendentális megismerésen alapuló tudásnak az előfeltétele: ezt mondhatjuk, sőt, ezt kell mondanunk.
A gnōsis — esszenciálisan, principiálisan — a pistis felett áll — ez nyilvánvaló. De vannak olyan megvalósult pistis-fokozatok, amelyek meghaladnak bizonyos gnōsis-fokozatokat.
A gnōsis is szellemi aktivitáson, vagy inkább transzaktivitáson alapul, de kimondottan akcionális útnak mégsem tekinthető: ez a megismerés és tudás útja. A prākhsis hēroikē valóban akcionális út, és az akcionalitás leginkább „határhelyzeti” megvalósítására irányul; a transzakcionalitásnak persze, itt is — az út magasabb fokozatain — meg kell valósulnia: a »wei-wu-wei«, a »karmākarma« értelmében, a tett és a nem-tett egységét is felülmúló egység értelmében.
A Karma-Yōgában — amely voltaképpen mindig Karmākarma-Yōga — nem puszta cselekvésről van szó. A cselekvés közönségesen valóban nem más, mint egy azonos lét- szinten végbemenő »horizontális« módosítás. Ebben is lehet, sőt, van is megismerési elem, de ez nem jelentős. A megismerésben is van cselekvés-szerűség, de mégsem ez a lényeges. René Guénon nagyon határozottan és nagyon helyesen tette meg ezzel kapcsolatos megállapításait. (E tekintetben René Guénon odáig ment, hogy a karma-mārgát nem a ksatriyák, hanem vaiśyák útjának tekintette, s a bhakti-mārgát minősítette a ksatriyák jellegzetes útjának. Valóban vannak ilyen irányú hindu tanítások is, hiszen René Guénon soha nem tévedett ilyen tekintetben, de ezek kivételes — ha nem is éppen marginális — tanítások. Guénont a cselekvéssel kapcsolatos averziója indította arra, hogy ezekhez a tanítási elemekhez nyúljon.)
A közönséges cselekvésre nézve René Guénon megállapításai megközelítően kikezdhetetlenek. Arra azonban — különös módon — Guénon sem fordított figyelmet, hogy a közönséges cselekvéstől merőben eltérő cselekvésforma is lehetséges, — és ez a tett. A tettben, amely voltaképpen mindig nem-tett is, a cselekvési elem és a megismerési elem mindig együtt van jelen. Igaz, hogy a cselekvési asszpektus domborodik ki, de a megismerési asszpektus is erősen jelen van, ha nem is annyira feltűnően.
A tett elsősorban a hősi, a heroikus akcionalitásban valósul meg a lovagi út során, amelynek — egyebek között — az a rendeltetése, hogy az ezen haladó önnön harciasságát heroicitássá transzmutálja. Ezen az úton a pistis-nek is van szerepe és a gnōsis is jelen van. A lovagrendeknek — bár céljaik, legalábbis közvetlenül, elsősorban akcionálisak voltak, — mindig erősen orientálódtak a gnōsis felé.
A legmagasabbrendű utak a »mageiā theourgikē« igazi körébe tartoznak. Annak, aki erre-ezekre az utakra (ezen utak valamelyikére) lépett, birtokolnia kellett a pistis képességének legmagasabb fokát, magasra kellett jutnia mind a gnōsis mind a prākhsis hēroikē vonalán, vagy rendelkeznie kellett azokkal a — mondhatnók: emberfeletti — képességekkel, amelyek ezen utakon történő magasra-haladás révén alakulnak ki és vétetnek birtokba. A heroicitás elutasítása vagy alábecsülése lényegileg antitradicionális és antispirituális állásfoglalás. A tradicionális létszemléleti állásfoglalás ugyan egyáltalán nem »militarista«, egyáltalán nem »bellifikus«, de olyan, mint amilyen állásfoglalást és magatartást tulajdonít az igazi buddhizmusnak — nagyon helyesen — Frithjof Schuon, amely pacifikus, de nem áll a pacifizmus oldalán, egyáltalán nem pacifista.
A »pacificismus« (közkeletű de hibás formájában: a pacifizmus) nincs tisztában azzal az igazán pacifikus elvvel, amely alapvető jelentőségű, s amely szerint csak a »pax post victoriam vigorum lucis«, vagyis a fény erőinek a győzelmét követő béke fogadható el — éppen tradicionális szempontból. A »pacificismus« a mindenáron való béke mellett foglal állást, tehát — akarva-akaratlanul — a »pax post victoriam vigorum tenebrarum«, a Sötétség erőinek a győzelmét követő béke megvalósulása is; mivel pedig — a Kali-Yugában — a Sötétség erőinek a győzelme — ha nem is a legeslegvégső győzelme — összehasonlíthatatlanul valószínűbb, mint a fény erőinek a győzelme: a »pacificismus« a sötétség erőinek a győzelmét követő béke — közvetett — szolgálatában áll.
A tradicionális létszemlélet hívei — bár nem eleve »háborúigenlők« — nem rémülnek meg a háború lehetőségének a gondolatától. A háborúk feltétlen igenlése éppúgy, mint a béke feltétlen igenlése, vagy éppen ezek feltétlen elutasítása: szélsőséges jellegzetességgel »samsāra«-i beállítottságok kifejeződései. A Sötétség győzelme és az azt követő béke soha nem fogadható el, sem az úgynevezett külső, sem az úgynevezett benső világban. Ez ellen, lehet, sőt, elengedhetetlenül kell is küzdeniük mindazoknak, akik szellemi célt jelöltek ki önmaguk számára. A kommunizmus győzelmének és e győzelmet követő békének a minden további nélkül való elfogadása pontosan ugyanolyan, mint az, ha valaki békésen belenyugodnék abba, hogy a szó szoros értelmében meghülyül, akkor is, ha — bármilyen drasztikus eszközzel is —‚ de tehetne még ez ellen valamit.
A »mageiā theourgikē« útján — mint megjegyeztük — valamilyen értelemben — mindenki »gnosztikus« volt, és mindenkinek rendelkeznie kellett a lovagi-heroisztikus akcionalitás kvalitásával.
René Guénon élesen megkülönbözteti a »mageiā/magia«-t és a »theourgiā«-t, az előbbit jóval alacsonyabbra helyezve, mint az utóbbit. Anélkül, hogy elutasítanók René Guénon álláspontját, úgy véljük, hogy helyesebb, ha a »mageiā goētikē« — más néven »daimonomageia« (dæmonomagia) és a »mageiā theourgikē« vagy »theourgomageia« (theourgomagia) között állapítjuk meg a különbséget, hozzátéve, hogy az »agathodaimonomageia« sem elutasítható, ha nem véglegesen ide ereszti le a horgonyait a törekvő, hanem átmeneti fázisként fogja fel önnön útján, amelyet a későbbiekben — a meghaladás értelmében — majd el akar hagyni.
Mellesleg ugyan, de meg kell jegyeznünk, hogy a »magia nigra« és a »magia alba« — a »fekete mágia« és a »fehér mágia« — szembeállítása téves és helytelen, miután a »magia nigra« szorosan összefügg az »Alchemia Hermetica« »nigredo«-fokozataival, míg a »magia alba« az »albedo« fokozataival, a »magia rubra« vagy »magia rubea« — a »vörös mágia« a »rubedo« fokozataival függ össze szorosan. Azt, amit közönségesen »fekete mágiának« szokás nevezni, a » kakodaimonomageiá« -nak (»cacodæmonomagiá«-nak), amit pedig »fehér mágiá«-nak, azt »agathodamonomageiá « -nak (»agathodæmonomagiá« -nak) kellene a továbbiakban — helyesen és pontosan nevezni.
A jelenkorban szinte csak a »kakodaimonomageia« lehetőségei nyitottak, és szinte csak erre van lehetőség. Ez tény. Ám ez a tény sem zárja ki teljesen azt, hogy egészen kivételesen más lehetőségek is megnyíljanak azon kevesek előtt, akik képesek a legzártabb utak legzártabb kapuinak is a — legitim — megnyitására.
A tantrikus és tantra-ekvivalens utak — bár erősen »gnosztikus« és talán még ennél is erősebben a „prākhsis hēroikē”-re súlyt helyező utak-ösvények voltak, — leginkább a »mageiā theourgikē«-val voltak — és még vannak is — kapcsolatban. A Rāja-Tantra-Yōga irányzatok egyike a Laya-Kriyā-Yōga. A »laya« a mágikus feloldásra, a »kriyā« a mágikus teremtői tettre vonatkozik. Ez a Yōga-irányvonal a »Śaivya-Tantra-Yōga« ösvények és ezen belül a »balkéz-útját jelentő« Vāmāčāra-irányzatok legradikálisabbja: a hindu tradícióhoz kapcsolódó utak csúcsa.
Ezek a vonalak: a pistis, a gnōsis, a prakhsis (hēroikē) és a mageiā theourgikē — szerintünk — szorosan összetartoznak. Ma sem teljesen megközelíthetetlenek: amíg az ezeknek megfelelő Yōga-fokozatokhoz nem juthat el a törekvő, az ezekhez tartozó, ezeknek megfelelő Mārga-fokozatok közelébe el lehet jutni, — nyilvánvalóan csak nagyon keveseknek, és csak nagyon kivételesen.
Támogatás