AZ ISTEN ÉS AZ ISTENSÉG TRADICIONÁLIS FELFOGÁSA
A jelenkor materialista atheizmusa, amely a normatív-érték-nélküli marxizmus jelenség-értékbeli elsorvadása után általánosan meghatározó erejű: nyilvánvalóan minden vallás szempontjából a legfundamentálisabb eretnekség, amely még az eretnekség nevet sem érdemelné meg, ha nem lappangana ott a jelenkori tradicionális-eredetű vagy tradicionális alap nélküli vallások hátterében — mégcsak nem is túlzottan rejtőzködve — az élesebb figyelem által rögtön észrevehetően.
A materialista atheizmus még mindig fokozódásban van, mert még nem ért véget az a sötétséget kiszolgáló és kötelességteljesítő rendeltetése, amely meghatározta létrejöttét és kibontakozását. Az égtől-mennytől való teljes elválasztottság még nem valósult meg, — de már nincs távol az az idő, amikor ez annyira fog megvalósulni, amennyire egyáltalán megvalósulhat: ez pedig egy csaknem teljes megvalósultságnak felel majd meg, abszolút megvalósultságnak nem, mert ez a mindenre kiterjedő maradéktalan megsemmisülést vonná maga után.
A külső és alsó sötétség-erők már hosszabb ideje beáramlanak az emberi civilizáció, kultúra és vallás (confessio és religio) körébe, s kezdik megfertőzni a materializmus által amúgyis megbénított tudományokat, s továbbfertőzni a már éppen ezen erők által megfertőzött különböző művészeti ágakat.
A materialista atheizmus és a kontra-spirituális ál-okkultizmus a sötét erők olyan megnyilvánulásai, amelyekkel nem vagyunk hajlandók sem dialógusba, sem vitába bocsájtkozni, miután plattformjaink olyan távolságban vannak egymástól, hogy már e távolság miatt sem lehetne semmiben megegyezni. (A Római Katholikus Egyház képviselőinek a marxistákkal folytatott párbeszédeit is képtelenségnek és ostobaságnak tekintjük.) A tradicionális létszemlélet egyetemes távlatú theológiája — a materialista atheizmus kivételével — az összes lehetséges isten-felfogást hajlandó elfogadni, — együtt és egyszerre, de egyáltalán nem ugyanolyan mértékben, hanem éles disztinkciókkal és rangsoroló szelekciókkal élve e tekintetben.
Az atheizmus elvetését követően a polytheizmus és a monotheizmus ellentétében kell döntenünk. Először is ki kell mondanunk, hogy — véleményünk szerint — »tiszta és tökéletes« polytheizmus nincs és nem is volt soha. Minden polytheizmus hátterében — kivehetően vagy rejtetten — »henotheizmus« vagy monotheizmus húzódik meg. Ez nem jelenti azt, hogy a kifejezett henotheizmus vagy monotheizmus, esetleg a monenotheizmus magasabbrendű lenne annál a monotheizmusnál, amely önmagát polytheizmusban fejezi ki. Lehet ez is magasabbrendű, de nem az istenek számából következően. A görögök polytheizmusban kifejezett monotheizmusát kifejezi a minden isten felett álló „Hen”, amely a „neoplatonizmusban” jelent meg, de amelynek valószínűleg korábban is megvolt, ha rejtetten is a centrális jelentősége.
A monotheizmus kétségtelenül koncentráltabb a polytheizmusnál, de az isteni jelenvalóság differenciáltságát illetően kevésbé tudja azt a szemléletbeli intenzitást elérni és fenntartani, amit a polytheizmus könnyen el tudott érni.
A pantheizmus vagy pantotheizmus kétféle lehet: immanentális és transzszcendentális. A pantheizmus immanentális önmagában és kizárólagossá téve: teljesen elfogadhatatlan. Ez az istenségnek a mindenben való jelenvalóságát tételezi, de a természeti mindenség oldaláról. A pantheizmus transzszcendentális, amelyet theopantizmusnak vagy theopanizmusnak is szokás nevezni, szintén az istenség mindenben való jelenlétét tanítja, de nem a természeti mindenség, hanem éppen az istenség primátusa felől. A kétféle pantheizmus vagy pantotheizmus egysége: a pantotheizmus vagy theopantismus immanentalis et transscendentalis már olyan istenfelfogást jelent, amely kiegészülve monotheizmussal és a polytheizmussal, már valóban a tradicionális istenfelfogásnak felel meg.
Friedrich Krause — ez a név ma már kevéssé ismert, de Hegellel, Fichte-vel, Schelling-gel és Schopenhauer-rel több szempontból is egyenrangúnak tekinthető filozófus és theologiai gondolkozó — feltárta a pantheizmusok és a monotheizmus egységesítését, amely egyébként a tradicionális felfogásokban — implicit formában — mindig is megvolt. Krause szintézisét panentheizmusnak nevezte, s ez azt jelenti, azt fejezi ki, hogy minden Istenben van, — én önmagam vagyok az, vagyis aktuálisan azzá lehetek.
A heterotheizmus értelmében az Isten vagy az Istenség abszolúte különbözik tőlem, — én-önmagam teljesen soha nem lehetek Istenné, minthogy lényegileg nem vagyok az, és potenciálisan sem birtokolom az azzá levést. Isten — akár van bennem, akár nincs bennem — nem azonos velem, — sem aktuálisan, sem potenciálisan.
A heterotheizmus verbális-nominális módon tételezi a benső Istent, de voltaképpen a külső és erősen személyes Isten-felfogást fogadja el. Isten — e szemléletben — egy hatalmas személyes élőlény, emberszerű gondolatokkal, szándékokkal, akarattal, érzülettel, haraggal és megbocsátással, szeretettel és gyűlölettel, könyörületességgel és könyörtelenséggel.
A tradicionális szemlélet az autotheizmus feltétlen elsőbbsége mellett foglal állást. A heterotheizmust is elfogadja, de csak háttérbe-szorítottan. A heterotheizmus csak akkor helyezhető előtérbe, ha ez az előtérbe-helyezés — minden valószínűség szerint — csak átmeneti, — valamint akkor is, ha valaki csak erre képes, vagyis az autotheizmus-ra teljesen képtelen. Ilyen körülmények között a heterotheizmus előtérbe-helyezését is legitimnek lehet elfogadni, — miután ez is magasabbrendű a materialista atheizmus álláspontjánál.
A tradicionális álláspont mindezek mellett az istenek-felettiség és az Isten-felettiség tételezését is — hangsúlyozottan — elfogadja, — különös tekintettel a hindu és a buddhista hagyomány ezzel kapcsolatos doktrinális fejezeteire. A metatheizmus, — mégpedig a szupraperszonális autometatheizmus, de még ennél is inkább a szupraperszonális autometatheopantholizmus tekinthető a Traditionalis Spiritualis et Metaphysica bázis-álláspontjának az istenség-felfogás vonatkozásában, amelyből az összes többi istenség-felfogás levezethető, s amelyhez az összes istenség-felfogás visszavezethető.
Az istenek, az Isten vagy az Istenség bármiféle szemléletbeli anthropomorficifikációja a tradicionális pozícióból tekintve elvetendő. A Kezdet Embere — de csökkentebb mértékben, az Első Ember — Anthrōpos Theomorphikos — ennek a maradványszerű nyomai az emberben még jelen vannak, de a Theos Anthrōpomorphikos — csak a képi ábrázolásban lehet jogosultan felvethető, ám nem minden hagyomány és vallás szerint.
A monotheizmus vagy monenotheizmus is többféle lehet, mert az egyedüli és egyetlenegy Isten esetében is éppúgy felvethető a csak egy, vagy a kettő, a három és a több személy egységbeni megléte. Ilyen értelemben van: unitarius, binitarius, trinitarius, quaternitarius, quinitarius, senitarius, septenitarius, és plurimitarius monotheizmus. (Megjegyezzük, hogy — bár a monotheismus trinitarius a legkifejezettebben nem tritheismus — az általános istenfelfogás — a Szentháromságot illetően — voltaképpen tritheisztikus.)
Tradicionális szempontból a monotheizmus valamennyi formája elfogadható, sőt el is fogadandó, ahogyan a dyotheizmus és a tritheizmus is.
Fontosabb kérdés az Isten vagy az Istenség személyességének vagy személytelenségének kérdése. A tradicionális felfogás mindenek előtt a theismus suprapersonalis mellett foglal állást; ebből „nyitni lehet” mind a theismus apersonalis vagy impersonalis, mind a theismus personalis felé. A személyesség itt nem az egy vagy több személy vonatkozásában vetődik fel, hanem a személyesség egyáltalán való megléte tekintetében. Mindenképpen a theismus suprapersonalis a bázis; ezen belül a theismus apersonalis vagy impersonalis — általában — magasabbrendű szemléletet biztosíthat, de ez nincs kivétel nélkül mindig így. Kétségtelen, hogy a bázist jelentő theismus suprapersonalis-hoz a theismus apersonalis-ból könnyebb visszakapcsolódni, mint a theismus personalis-ból. Ebből azt kell levonnunk, hogy a personalis istenfelfogásnak háttérben kell maradnia az apersonalis felfogás mögött.
Igen nagy súlya van annak is, hogy egy külső vagy egy benső Istenséget fogadunk-e el elsősorban. Tradicionális szempontból mindkét felfogás jogosult, de a benső Istenség elsősorbani tételezése lényeges. (Magától értetődően itt nem térbeli külsőségről és bensőségről van szó.)
Minden másnál fontosabb az autotheizmus és a heterotheizmus elsőbbségének a kérdése. Az autotheizmus alapja a szolipszizmus: azt mondom ki, hogy lényegében és potenciálisan én-önmagam vagyok az Istenség. Nem csupán bennem van az Istenség, hanem — ismételjük meg: lényegileg és potenciálisan én-önmagam vagyok.
Az anthrōpopatheia feltételezése — összekötve a jelenkor emberének az emocionális érzés- és indulatvilágával — antispirituális és antitradicionális megnyilvánulás, amelyet a lehető leghatározottabban el kell utasítaniuk mindazoknak, akiknek szellemi irányultságú céljaik vannak.
A nyugati világ uralkodó vallása a kereszténység, a keresztény felekezetek együttese. A kereszténység önnön gnosztikus ezotéria-hordozó irányvonalait kiiktatta — csaknem kiirtotta — önmagából, s ezért az Isten-felfogása erősen perszonális, vagy az unitarius, vagy a binitarius, vagy pedig — és ez a legáltalánosabb — a trinitarius monotheizmus alapján álló; névlegesen a benső Istent tételező, de valójában a „külső” Istent elfogadó, és kifejezetten heterotheisztikus. A fentebbiek a keresztény felekezeteknek szinte mindegyikére vonatkoztathatóak, s azok, amelyekre mégsem, szintén nem állnak túlságosan távol a megjelölt állásfoglalásoktól. Az anthrōpomorphizmust és az anthropopatheia tételezését egyik felekezet sem vallja nyíltan, de egyiktől sem áll — legalábbis plebeio-populisztikus szinten — messze az, hogy „befelé” így fogalmazza meg az Isten-felfogását.
Az autotheizmus különösen messze áll valamennyi keresztény vallású felekezettől. Ki lehetne alakítani egy, az autotheizmust is elfogadni képes keresztény theologiát, de csupán szűk körű „magánhasználatra”; s talán azt is alá lehetne támasztani — habár meglehetősen nehezen és erőltetetten —‚ hogy az ilyen theologoumenon-ok a kereszténység legmélyebb-legmagasabb tanításaiban implicit rejtettséggel tulajdonképpen jelen vannak — mint az autotheizmus semenjei vagy germenjei, ám egy ilyen theológiát képviselő —jelentős és működőképes — felekezet létrehozására és fenntartására nincs sok remény, de valószínűleg még kevés sem.
Az Iszlámnak vannak olyan szúfi — és más, gnosztikus karakterű irányzatai, amelyek igen közel állnak az autotheizmushoz, sőt, voltaképpen — ha nem is explicite, de — elfogadják az autotheizmus alapelveit.
Ha a vallás — confessio et religio — szintjén még elnézőek is lehetünk a heterotheizmus vonatkozásában, — ezt az elnéző magatartásunkat okvetlenül fel kell adnunk, ha a prodiniciáció, az iniciáció és a szuprarealizáció (például a különböző yōga-ösvények) vonatkozásában vetődnék fel a heterotheizmus — autotheizmus dilemmája. Ez esetben és kizárólag az autometatheopantholismus suprapersonalis lehet elfogadható és fenntartható, azzal a filozófiai-hüperfilozófiai létszemlélettel alátámasztva, amelyet metidealismus immanentali-transscendantalis et transscendentali-immanentalis theourgo-magico-solipsisticus absolutusnak neveztünk. Itt, e tekintetben semmiféle engedménynek nincs helye.
A heterotheizmus beláthatatlan magasságban van a materialista atheizmushoz képest — mondhatnók: kulturális vonatkozásban —‚ de ezek között a különbség jóval kisebbé válik, ha a heterotheizmust és az atheizmust együttesen viszonyítjuk az autotheizmushoz a beavatás és a megvalósítás-feletti metafizikai megvalósítás összefüggésében. A különbség ekkor alig jelentős, mert az atheizmus is, a heterotheizmus is — szemléletileg — ellentmond a beavatásnak és az igazi megvalósításnak, úgy, hogy a két előbbi a két utóbbi lehetőségeit mintegy aláássa, már az előkészítő műveletek előkészítését megelőzően.
Az iniciáció és a metafizikai megvalósítás nem függvénye ugyan a létszemléletnek, de az ezekhez elvezető utak még szoros összefüggésben állnak a létszemléletek benső, felső és lényegi mivoltával, és a létszemléletnek — mint bázis-szemléletnek — a milyensége — éppen kezdeti stádiumában — egyáltalán nem közömbös, sőt, — negatív esetben — meg tudja akadályozni azt is, hogy egyáltalán el lehessen jutni ahhoz a fázishoz, amely joggal lenne nevezhető létszemlélet-felettinek.
Az Isten-felfogás és általában a létszemlélet jelentőségének az alábecsülése — és a mértéktelen túlbecsülése is — biztos jele az „outsider” hozzáállásnak, a legrosszabb értelemben vett dilettantizmusnak, valamint a lényegihez való soha-közel-nem jutásnak és a lényegitől-lényegestől való további eltávolodásnak.
Támogatás