ELŐSZÓ
E könyv elsőleges célja az univerzális és integrális Traditionalitas Spiritualis et Metaphysica principiumain alapuló létszemlélet eddigieknél teljesebb feltárása, megvilágítása, az eddigi meghatározásokat figyelembe vevő további meghatározása, ám azokon túlmutató leírása.
A Traditionalitas Spiritualis et Metaphysica - és mi mindig, hacsak külön nem jelezzük az ettől való eltérést, ezt és kizárólag ezt értjük tradicionalitáson, hagyományosságon, s ezzel összefüggésben tradíción, hagyományon, — egy erősen meghatározott — meghatározható principiumkört foglal magában, amelyből olyan további elvek deriválhatók, hogy azok egy definiálható létszemlélet alapjait képezhessék. Ez a létszemlélet — valóban megfogalmazható létszemléletként — csak a 20. században kezdett — jelentős előalapozásokat követően — kialakulni, vagyis akkor, amikor a Traditionalitas Spiritualis et Metaphysica és az ebből közvetlenül következő élő létszemlélet világa már szinte teljesen visszahúzódott onnan, ahol egykor mindent áthatóan jelen volt, vagyis a földi-emberi világból.
A visszahúzódás — távolra visszanyúló előzmények után — a Kali-Yuga, vagyis a Sötét Korszak, a Hēsiodos-i Vaskor lezáró fázisának a kezdetével esik egybe. Ennek három időpontja állapítható meg:
A. Chr. 4182. = -4181.
A. Chr. 3102. = -3101.
A. Chr. 2022. = -2021., minden esetben körülbelül ±108 év figyelembevételével.
Ennek megfelelően a Kali-Yuga lezáró fázisának, a Kali-Yugának és az egész Mahā-Yuga kifelé-megnyilvánuló tartamának a vége egyfelől P. Chr. 2299, másfelől P. Chr. 3379., ismét másfelől P. Chr. 4459. évre lesz tehető, szintén körülbelül ±108 éves pontossággal.
A tradicionális, a tradicionalitással összekötött világnak a szorosabban vett eltűnése-visszahúzódása, majd teljes elmerülése A. Chr. 510. = -509. ±108. év körül vette kezdetét, s ez a folyamat bizonyos tekintetben a korai újkorig, más szempontok szerint 1918-ig vagy l945-ig tartott, további szempontokon alapuló megfontolások szerint pedig még ma is tart, egészen a Kali-Yuga legvégéig, de abszolúte sohasem szűnhet meg, éppen a fizikalitásnak a metafizikaitól való függése alapján.
Az azonban kétségtelenül megállapítható, hogy a keresztény időszámítás előtti 7., 6. és 5. század körül alapokig ható változások mentek végbe; olyanok, amelyek a későbbi romlás mértéktelen kibontakozásának a jegyeit ugyan még nem viselték, de már alaposan kapcsolatosak voltak azokkal, — vagy úgy, hogy előkészítő szerepet játszottak, vagy úgy, hogy — éppen ellenkezőleg — utolsó nagy fellobbanásokként a Szellemi Fényt képviselték a megkezdődő — a sötétedésen belüli — rohamos elsötétedés ellenében.
A Traditionalitas Spiritualis et Metaphysica principiumainak megfelelő, de külön még meg nem fogalmazott létszemlélete egyre inkább elhalványulva és háttérbe szorulva, egyre kevésbé élő módon, a történelmi középkor után még az újkor elején is hatott, és meghatározó ereje többé-kevésbé érvényesülni tudott, de a legtöbb tekintetben már inkább általános Conventionalitas Quasi-Spiritualis-ként, a vallási — Nyugaton a keresztény — szemléleti tartalmakkal, formákkal és módokkal összefonódva.
A Traditionalitas Spiritualis et Metaphysica principiumaira alapozódó létszemléletnek — megfogalmazott létszemléletként — több szempontból már a 17. században meg kellett volna alapozódnia, s a 18. század első felében ki kellett volna alakulnia. Ez nem történt meg, és nem történt meg a 19. század folyamán sem. Voltak szerzők, akik ebben a — vagy ezzel rokonítható — szellemben írtak — Louis Claude Saint-Martin, Franz Xaver Baader, a politikai jobboldaliság vonatkozásában Comte Joseph Marie de Maistre és még mások is —‚ de megtörténhetett az, ami meg is történt: a 19. század második felében az Antitraditionalitas Pseudospiritualis-ként — rejtetten pedig Contratraditionalitas-ként is — létrejött, kialakult, s nem csekély mértékben hatást gyakorolva meglehetősen széles körben el is terjedt.
Régi és tradicionális értelmű — hasonlati formát öltő megállapítás az, amely szerint a Sötétség Fejedelme — az Ördög, a Diabolos, a Sátán — voltaképpen Isten majma —‚ aki-ami Istennek és az isteni szándékoknak az utánzója, vagyis külsőleg valami olyasfélét hoz létre, mint az, ami megfelelne az isteni elveknek, ám bensőleg és lényegileg ellenkező előjellel, időben pedig mintegy elébevágva a germinálisan megnyilvánulni készülő magasrendűen s egyértelműen spirituális-metafizikai tendenciáknak. A 19. század második felében és még inkább utolsó negyedében létrejövő — nominálisan-verbálisan — erősen a tradicionális szellemiséget képviselő irányzatok, mozgalmak és társulatok voltaképpen a Pseudotraditionalitas — rejtetten pedig, mint már megjegyeztük, a Contratraditionalitas — manfesztációi és reprezentációi voltak.
A Traditionalitas Spiritualis et Metaphysica alapelvei szerinti, — és az ezeket követő létszemlélet megfogalmazott formája folyamatszerűen alakult ki, és még a jelenben is alakulóban van.
Az előalapozás — nem előzmények nélküli — megkezdése a Matgioi szerzői néven író Comte Albert de Pouvourville nevéhez kapcsolódik. Őt — betűrendben — a következő szerzők-gondolkozók követték: Titus Burckhardt, Ananda Kentish Coomaraswamy, döntő jelentőséggel Julius Evola és René Guénon, továbbá André Préau, Leo Schaya, Frithjof Schuon, távolabbról pedig Karl Klaudius Leopold Ziegler. Több szempontból a tradicionális szerzők-gondolkozók tágabb köréhez lehetne sorolni olyanokat is, mint Rudolf Pannwitz, filozófiai vonatkozásban Robert Reininger, történelmi-politológiai-szociológiai és az ezekhez kapcsolódó filozófia vonatkozásában Taras von Borodajkewycz, Othmar Spann és Carl Schmitt. Külön — és különös hangsúlyozottsággal említendő itt egy olyan személyiség, akinek csak a szerzői neve ismert — Fulcanelli —‚ aki nem létszemléleti megalapozóként, hanem e században megjelenő valószínűleg igazi alchimistaként és alchimista szerzőként jelentős. Nem állt távol a tradicionális szemlélettől Rudolf Kassner sem, és e tekintetben még mások is megemlíthetőek lennének. Egyáltalán nem tekinthető tradicionális szerzőnek és gondolkozónak például Raymond Abellio, de meglátásai nem egyszer lépték át — kívülről befelé — a tradicionalitás szemléleti körét. Az antitradicionalitáshoz közelítő, sőt, némely tekintetben ahhoz is kapcsolódó Massimo Scaligero — egyébként igen jelentős —feltárásai is gyakran tükrözik a tradicionalitásnak megfelelő szemléletet (amikor meg tudott szabadulni világnézete — az anthrōposophia — szorításából.). Ám Raymond Abellio, Massimo Scaligero és Douglas Harding — valamint még számos (főként okkultisztikus irányultságú) szerző — rendkívül értékes részlet-meglátásaik (és e részlet-meglátások partikulárisan tradicionális-metafizikai karakterisztikumai) ellenére sem tekinthetők tradicionális alapállású szerzőknek. Figyelembevételük mégis ajánlott, és ez mindazon okkultisztikus irányultságú szerzőkre nézve is igaz, akikben a szemléleti metafizikalitás nem hiányzik.
Magyarországon Hamvas Béla hívta fel a figyelmet általánosan Julius Evola, René Guénon, Leopold Ziegler — és később Rudolf Pannwitz — jelentőségére. Hamvas Béla maga is a Traditionalitas Spiritualis et Metaphysica létszemléletének a szellemében írta meg egyik főművét, a Scientia Sacra című könyvét, s ez a szellemiség többé-kevésbé a későbbi műveiben is jelen volt. Azonban az is kétségtelen, hogy míg 1944/45-ig Hamvas Béla egyre közelebb került a tradicionalitáshoz, 1945-ben ez a folyamat megfordult, s Hamvas Béla távolodni kezdett a Hagyománytól és a Hagyományosság szellemétől (noha teljesen soha nem tudott ettől elszakadni). Hamvas Béla a kereszténység mellé állott, több tekintetben szembehelyezkedve a Hagyománnyal, majd később — kompromisszumszerűen — úgy fogalmazta meg e kérdéssel kapcsolatos ítéletét, hogy a kereszténységet a Hagyomány betetőzésének kell tekinteni. Ettől kezdve ismét nyitott volt a Hagyomány felé, ámbár a lényegi kereszténység primátusát — bármi mással összevetve — erőteljesen és feltétel nélkül vallotta élete végéig. Hamvas Béla emléke azonban máig úgy él a magyarországi kulturális köztudatban, hogy Ő volt a Tradíció és a Tradicionalitás itteni első és egyetlen képviselője, sőt letéteményese. Szerintünk Hamvas Béla volt az első, aki ráirányította a figyelmet a Tradícióra, és Ő volt — időrendileg — az első reprezentánsa e szellemiségnek. A szó legszigorúbb és legszorosabb értelmében azonban nem volt egyértelműen tradicionális gondolkozó és szerző. Hamvas Bélát e sorok szerzője jól ismerte, és atyai jó barátjának volt szerencséje tekinteni. Soha el nem múló szeretettel és tisztelettel emlékezik vissza magasrendű személyiségére és azokra a (mindig lényegre irányuló) dialógusokra, amelyeket Vele folytathatott. Nagyon sokat lehetett Tőle tanulni, s e sorok szerzője — ilyen értelemben is — nagyon sokat köszönhet Hamvas Bélának.
Mindez nem változtat azonban azon álláspontunkon, hogy Hamvas Béla — bár a Hagyománytól mélyen érintett és inspirált író-gondolkozó volt — nem tartozott a radikálisan tradicionális szerzők és gondolkozók körébe, s bár szemlélete nem állt távol ezekétől, némely meglátását illetően ellentétesen gondolkozott, mint az ezen körökhöz tartozók (különösen a Julius Evola-féle alapszemlélettel ellentétesek Hamvas Béla bizonyos nézetei, de a René Guénon-féle meglátások némelyikével sem egyeztethetők össze a »hamvasiánus állásfoglalások).
E sorok szerzője nem tekinti magát a tradicionális gondolkozók és szerzők szoros értelemben vett követőjének vagy tanítványának; különösen akkor nem, ha e tekintetben valami féle megfoghatatlan, ám mégis érzékelhető feltétlen zsinórmérték meglétéről lenne szó, amelyhez mindenképpen tartania kellene magát. Ilyesmiről — megközelítésünk szempontjából — szó sem lehet. Ezzel együtt azonban azt is ki kell mondanunk, hogy azon kérdéseknél, amelyeknél a válasz és a megítélés tekintetében minden tradicionális szerző egyetért, — általában mi is az egyetértők álláspontját fogadjuk el, mert többnyire semmi okunk sincs arra, hogy ne így tegyünk. Általában valamennyi tradicionális szerző legtöbb megállapításával egyetértünk; ez egész egyszerűen azon tényből következik, hogy magunkat is a tradicionális (mégpedig a radikálisan tradicionális) gondolkozók és szerzők köréhez tartozóként definiáljuk, nem pedig abból, hogy úgy vélnők: ne térjünk el — az általunk egyébként soha el nem ismert — zsinórmértéktől.
Van néhány olyan kérdéskör és számos olyan részletkérdés, amelyben a ma már »klasszikusoknak« tekinthető tradicionális szerzők között sincs teljes egyetértés, sőt, olyan kérdések is előfordulnak, amelyek megítélését illetően még részleges egyetértésről sem lehet beszélni, — jóllehet a tradicionális szerzők egyik jellemzője egymás nézeteinek a kölcsönös elismerése és kimondott nagyra értékelése.
Ezekben a vitatott kérdésekben — mint lényegileg minden más esetben is — szuverén alapokról kiindulva és szuverén módon kívánunk és fogunk is dönteni. Tudomásunk van arról, hogy némelyek bennünket az evoliánus-guénoniánus vonal elkötelezett hívének, mi több — e vonal vagy vonalak követőjének tekintenek. Erre a következőket válaszoljuk: ha Julius Evola és René Guénon legmesszebb menő tisztelete evoliánus és guénoniánus állásfoglalást jelent, akkor evoliánusok és guénoniánusok vagyunk, ha viszont ezen egyértelmű és kifejezett »követés « értendő, akkor nem, s azt is határozottan visszautasítjuk, hogy mások így minősítsenek bennünket. Kétségtelen, hogy e két szerzővel rokonítjuk — minden más szerzőt-gondolkozót megelőzően — önmagunkat, s e kettő közül is elsősorban Julius Evola szellemiségével. Ha egyáltalán hivatkozunk valakire, akkor mindenki előtt és mindenkinél többször Julius Evola az, akire és akinek megállapítósaira hivatkozunk, hivatkoztunk és hivatkozni fogunk. Ám Julius Evola megállapításai, még leglapidárisabb és általunk is a legtöbbre tartott megállapításai sem »kánonikus« érvényűek a szemünkben. Olyanoknak tekintjük ezeket, amelyeknek a legmesszebbmenő figyelembevételét elengedhetetlennek tartjuk mindenkor, mindenütt, minden gondolkozni hajlandó és tudó ember számára.
A Traditionalitas Spiritualis et Metaphysica principiumaira épülő létszemlélet — mint megfogalmazott létszemlélet — megalapozása még nem tekinthető lezártnak. Egyfelől azért, mert ez teljesen lezárt soha nem lehet, másfelől viszont abban az értelemben, amely értelem szerint pozitíve értékelten valóban lezárt lehetne, sem lett még — megalapozásában-megalapozottságában perfektuáltnak tekinthető. A megalapozók a Matgioi-féle előalapozás folytatói voltak, bármennyire túl is terjedtek — mind a horizontalitással, mind a vertikalitással való szimbolizáltság értelmében azon-azokon, amit és amiket Matgioi — egyébként rendkívül magasra értékelhetően — lefektetett. A megalapozásnak — ezek szerint még meglehetősen hosszú ideig — folytatódnia kell. Ez a megalapozási folyamat még akkor sem válik lezárttá, ha e jelen sorok szerzője valamennyi tervbevett írását közreadja, ha tanítványai mindent megírnak, amit e tekintetben fontosnak tartanak, és ha közben a világ különböző helyein élő tradicionális orientáltságú egy-két szerzői generáció a lényeges művek szériáit fogja megjelentetni. A perfektuált megalapozás megvalósításáig még — sokak számára — sok feladat elvégzése válik szükségessé.
E könyv — szerzőjének szándéka szerint — egy vázlatos előmunkálat, lazán összefüggő tanulmányok vagy inkább tanulmány-vázlatok összessége, viszonylag egyszerű és közérthető formában, minden »irodalmiasság« szándékos kiküszöbölése mellett, úgy, hogy az egyes fejezetek rövid bevezetői lehessenek egy-egy külön, e témakörökkel részletesebben foglalkozó könyvnek. Ennek megfelelően számos kérdéssel, kérdéskörrel fogunk foglalkozni, részben olyanokkal, amelyek szorosan összefüggenek a »Metaphysica Centralis« -szal, de olyanokkal is, amelyek csak lazán, többszörös közvetettséggel, ám mégis feltétlenül kapcsolódnak ehhez.
Írásunk nem filozófiai írás, vagy csak nagyon kevéssé az, szakfilozófiai írásnak pedig végképp nem tekinthető. E ténytől függetlenül, bizonyos kérdésköröket úgy, olyan értelemben fogunk taglalni, hogy e taglalás filozófiailag is interpretálható lehessen. Alapelveink többsége nem a »Philosophia Metaphysica«, hanem a »Hyperphilosophia Metaphysica« köréhez tartozik, de a Philosophia Metaphysica terminusai szerint is interpretálható. A Hyperphilosophia Metaphysica körében felvett létszemléleti bázis-principiumunk kifejtett volta a Philosophia Metaphysica terminusai szerint — irányzatként, némileg hosszú megnevezéssel — következő lehetne: »metidealismus immanentali-transscendentalis et transscendentali-immanentalis theourgo-magico-solipsisticus absolutus «. Nyilvánvaló, hogy ezt a már-már tengerikígyó hosszúságú megnevezést nem fogjuk lépten-nyomon, szemléletünk megnevezéseként használni, de ha »hyperphilosophia -i létszemléletünk filozófiai megnevezése az elvárás, ehhez a hosszú megnevezéshez kell nyúlnunk (mint olyanhoz, amely többé-kevésbé valóban kifejezi álláspontunkat). Azt is mondhatnók, hogy »hyperphilosophia-i álláspontunk filozófiai értelemben nagyjából úgy is kifejezhető, mint az »idealismus subiectivus« »extremo-permaximum absolutum«-a. Azonban nyomatékosan újból és újból ki kell mondanunk, hogy mi nem ennek a »philosophia«i irányvonalnak vagyunk az elkötelezett hívei, hanem annak, a »hyperphilosophiai« irányzatnak (és más »hyperphilosophiai« irányvonal voltaképpen nincs is), amelynek ilyesféle filozófiai megnevezések felelnek meg, ha mibenlétét értelmezni és érzékeltetni kellene. Így, ilyen közvetettségek tudomásul vétele mellett, természetesen a filozófiai »idealismus subiectivus solipsisticus« védelmét is felvállaljuk, sőt, még limitált képviseletét is, feltéve, ha az teljesen koherensen, minden vulgarizációtól mentesen jelenik meg.
Azzal párhuzamosan, hogy egyfelől elutasítjuk a tradicionális állásfoglalásunk »kanonizálását«, s ebből nem engedünk, meg kell állapítanunk, hogy másfelől — és éppen magasabb értelemben — van és kell lennie egy szubtilis és spirituális »canonicitas«-nak, amely sokkal inkább kritériumokban fejeződik ki, mintsem közvetlen követelményekben. A kritériumok koherenciájából kell minden egyes tradicionális gondolkozónak és szerzőnek saját magával szemben felállított követelmény-koherenciáját levezetnie. Így, ilyen módon a tradicionális szerzők önmagukra vonatkoztatott és kivetített követelményei nem eshetnek teljesen egybe, ám mindenképpen hasonlóak lesznek egymás közt.
E jelen könyv — mint lazán, de mégiscsak összefüggő, egymásra utaló tanulmányok gyűjteménye — bevezető és általánosan panoramatikus jellegű, mintegy előrebocsájtott összefoglalásnak tekinthető. Nagyjából azokkal a témakörökkel foglalkozik, amit e sorok szerzője 1960 — szorosabban 1975 —‚ és 1995 között szűkebb körök számára előadott, s amikről rövidebb — eddig ki nem adott tanulmányokat is írt. E sorok szerzője itt egy teljesen közérthető írást bocsát útjára, amely minden különösebb képzés és képzettség nélkül, úgyszólván bárki számára felfogható, és — legalábbis nagy vonalakban — elfogadható. További könyvek feladata lesz az itt felvetett témakörök részletezése és elmélyítése.
1995 tavaszán
A Szerző
Támogatás