DEVIATIONES PSEUDO-SPIRITUALES
A csak »neologisticum«-mal kifejezhető »deviationologia« — vagyis az eltévelyedés tana, az eltévelyedés-elmélet vagy eltévelyedés-tudomány fontos fejezete a tradicionális tanulmányoknak: minden »paradoseologus«-nak »deviationologus«-nak kell lennie egyszersmind.
Figyelemmel arra a tényre, hogy a 19. század második felének és a 20. századnak szinte minden és a hozzáférhetők közül kivétel nélkül minden spirituális irányzata voltaképpen »deviatio pseudo-spiritualis«‚ a »deviationologia« és a »deviationologus« nem marad feladatok nélkül. Az »antitraditionalitas« négy változatköre közül kettő — az »abstraditionalitas« (subtraditionalitas, »extratraditionalitas«) és a szűkebb értelemben vett »antitraditionalitas« csak lappangva jelenik meg a modern szellemi-álszellemi útvesztőkben és úttévesztő útvesztésekben. A »pseudotraditionalitas« és a »contratraditionalitas« az a két változatkör, amely a deviációkban igazán megjelenik, valamint ezek elegye, aminek a jelenléte — mondhatjuk — tényleg az elsőrendű.
Az okkultizmusról már megtettük megjegyzéseink egy jelentős részét; elsősorban annak vonatkozásában, hogy az okkultizmus nem metafizika, valamint azt, hogy a metafizika alsóbb értelemben vett terrénumai legalsó szintjeinek közvetett kapcsolata lehet az okkultizmus által legalábbis elméletileg figyelembe vett legmagasabb létszintekkel. Ha az okkultizmus és a materializmus lenne az alternatív választás két lehetősége; nem lenne és nem is lehetne kétséges, hogy az okkultizmus ember- és világmagyarázata lenne az összehasonlíthatatlanul gazdagabb a kettő közül. Az sem, hogy ilyen szempontok alapján az okkultizmust kellene választanunk.
Az okkultizmus alapjait érintő és döntő jelentőségű hiba és fogyatékosság, hogy az okkultumnál nem lát és nem láttat, de nem is akar sem látni sem láttatni többet és magasabbat: márpedig az okkultum még mélységesen benne van abban, amit létesülési örvénynek, »samsāra«-nak nevezünk.
A darwinizmus fellépte után megjelenő okkultisztikus irányvonalak úgyszólván kivétel nélkül mind radikálisan evolucionisták és progresszionisták, míg a korábban létrejöttek közül egyetlenegy sem volt ilyen, noha vezetőiknek — „okkult tapasztalásukkal” mindig is, de legalábbis sokkal korábban látniuk kellett volna a „fejlődés” meglétét Darwin legelső előfutárainál is. Ez azt bizonyítja, hogy a „fejlődés” gondolata nem következik az „okkult tapasztalásból”, hanem modern és becsempészett gondolatként jelent meg az okkultisztikus irányzatok körében, — függetlenül attól, hogy az irányzatok alapítóinak és vezetőinek voltak-e, vannak-e „okkult tapasztalást” lehetővé tevő képességei vagy nem, és függetlenül attól is, hogy az esetleges ilyen irányú képességeik milyen mérvűek és minőségűek voltak, vagy milyen mérvűek s minőségűek napjainkban. Mindebből eléggé világosan kitűnik, hogy az okkultisztikus irányzatok egyszersmind »modernisztikus« irányzatok is. Ezt egyébként némely jelenkori irányzat határozottan tagadja, de vannak olyan irányzatok is, amelyek büszkén vallják magukat „moderneknek”, miután pedig a modernitás — a szó általános értelmében — a tágabb értelemben vett »antitradicionalitás« egy erősen és negatívan minősített formáját jelenti, joggal tekinthetjük a modern okkultizmus valamennyi variánsát — tágabb értelemben — antitradicionális, szűkebb értelemben pedig pszeudo-tradicionális-kontratradicionális irányvonalaknak.
A spiritizmus — amelyet sokkal helyesebb és találóbb lenne »hypoparapsychismus«-nak nevezni — az okkultisztikus irányzatok legotrombább formája. Még a „magas és nemes célzatú” irányzat-változatai is egészen alacsonyrendűek, általánosan elterjedt variánsai pedig minden kritikai mértéken-aluli módon alpáriak.
Itt voltaképpen olyan szubtilis — ætheri és astralis — holttestek megjelenítése megy végbe, amelyek eleve nem lehetnek annyira halottak, mint a legszorosabb értelemben vett fizikai test, de amelyek — ezen túlmenően — beléjük költözött »démonicitások« által mozgatottak. Ezek a démonicitások egyfelől személyes karakterű élőlények, másfelől pedig személytelen erők. A „szellemidézés” — voltaképpen — szubtilis holttest-idézés és démon-idézés egyszerre. A »séance«-oknak lehet bizonyos érdekessége, s nem helytelen, ha a »deviationologus« ilyen összejövetelen is részt vesz néhányszor tapasztalatszerzés céljából, — de ennek megvan az a veszélye, — különösen akkor, ha a tapasztalatszerző valóban tisztultan magasrendű, hatalmas személyi és személyfeletti erőkkel rendelkező férfiú —‚ hogy a démoni-megszállottságú holttestek a démonok „rémülete” miatt rohamszerűen vonulnak vissza, olyan intenzitással, hogy a csatornát jelentő »medium« ezáltal szubtilis módon megsérül — esetleg annyira, hogy e sérülések fizikai áttételek következtében — a »medium«-nak akár a halálát is okozhatják.
A spiritizmusnak nevezett »hypoparapsychismus« hívei nem ritkán hetvenkedésig elmenő fölényben érzik magukat a főként »elméleti« okkultistákkal szemben, mondván, hogy azok csak fecsegnek, míg az igazi „spiritiszták” demonstratíve, sőt, materializációk révén valóban bizonyítanak is.
A spiritizmusnak nevezett »hypoparapsychismus« hívei nem ritkán hetvenkedésig elmenő fölényben érzik magukat a főként »elméleti« okkultistákkal szemben, mondván, hogy azok csak fecsegnek, míg az igazi „spiritiszták” demonstratíve, sőt, materializációk révén valóban bizonyítanak is. A »hypoparapsichismus« veszélyessége nem alábecsülendő. Egyfelől súlyosan veszélyes szemléletet jelent, mert a — bármilyenfokú »halhatatlanságot« a szubtilis és démonizált holttestek meglétéhez és megnyilatkozási képességeihez köti.
Már utaltunk arra, hogy a legszorosabban, „legdurvábban” fizikai holttestnek is köze van ahhoz, akinek egykor élő teste volt; ez a csontvázra és az elporladt maradványokra nézve is nyilvánvalóan érvényes megállapítás. Ugyanekkor azt is meg kell állapítanunk, hogy azonosságról semmiképpen nem beszélhetünk. Ez a szubtilis holttestek esetében is csaknem így van. Kétségtelen, hogy ezek a holttestek eleve sokkal kevésbé holtak, életszerűséget hordozók, tendencia- és emlékmaradványokat hordoznak, sőt. a különvált — és szintén nem örök — »mentalitás« bizonyos áttételes hatása alatt állnak, ugyanekkor démoni megszállottság élteti őket tovább, mint amennyire enélkül élnének. Ezeknek a vitalizált holttesteknek sokkal több közük van az elhunythoz, mint a szorosan vett fizikai holttesteknek, de voltaképpeni azonosságról itt sem lehet szó, eltekintve attól, hogy azonosság és nem-azonosság relatív volta megenged különböző — távolról sem feltétlen és egyértelmű — ezzel kapcsolatos meghatározásokat.
A bensőleg különösen érzékeny és az okkult befolyásokkal szemben affinitással rendelkező rendszeres »séance« látogató spiritiszta hívők esetében egyáltalán nem lehetetlen, hogy démonizált emberi reziduumok fognak — állandó kísérőként — kapcsolódni hozzájuk: félelmetes és veszedelmes hatást fejtve ki az illetőre.
A »theosophicismus« és az »anthrōpozoficizmus«‚ valamint a számos pszeudo-rózsakeresztes irányzat és a más, ezekhez többé-kevésbé hasonló irányvonalak: az okkultizmus „minőségi” formáit képviselik. Könyvek százait írják és adják ki ezek hívei, amikben jóformán mindenről szó van, — csak a lényegről nincs egyetlen többszörösen összetett mondat sem.
Közös jellemzőjük az égalitarianizmus, az evolucionizmus, a progresszionizmus, és — ezektől egyáltalán nem függetlenül — a vulgáris reinkarnáció, továbbá a bőbeszédűen előadott »cosmogenesis« és »anthrōpogenesis«, az alapvető mozzanatok gondos elhanyagolása mellett. A »simplicitas complificata« szintén mindegyiknek jellemzője.
A metafizikalitás — akárcsak filozófiai szintű — tárgyalásától olyan mérvű idegenkedés tapasztalható ezeknél az irányzatoknál, ami már-már tendenciózus, s minden túlzás nélkül egyenesen »metafiziko-phobiá«-ról beszélhetünk velük kapcsolatban.
A legmagasabb, amit ezeknek az irányzatoknak a többsége kimond: a Kosmos. Az okkult »kosmicitas« az, ami iránt a legnagyobb érdeklődést mutatják: a »samsāra« »lōká«-i, vagyis a létesülési örvény köréhez tartozó »világok« és ezek milyensége. Azok, amik a Traditionalitas Spiritualis et Universalis Metaphysica Integra principiumaira alapozódó létszemlélet szerint — ahogyan a nagy »Traditio Metaphysica«-k szerint is — érdekesek lehetnek, sőt, valóban fontosak is, de az igazán lényegihez képest mégis mellékesek. A »Metaphysica Centralis« és a »Suprarealificatio Metaphysica Absolutionis« az, ami valóban és mindeneket megelőzően lényegi és lényeges, ehhez-ezekhez képest minden egyéb érdekes lehet, akár fontos is, de csak a lényegi doktrinák után, mellett és alatt kaphatja meg — az egyébként nem lebecsülendő — valóban megillető helyét.
Az a tradíció vagy spirituális irányzat, amelynek csak »kozmológiája« és »antropológiai doktrinája« van, de metafizikai doktrinája nincs: nem lehet sem igazi tradíció, sem igazi spirituális irányzat, csupán fragmentális vulgarizáció. A jelenkor okkultisztikus irányvonalai valóban nem képviselnek többet ennél.
Az elmúlt századfordulótól napjainkig megvannak a Sri Swami Vivekananda-féle részben vēdantisztikus, részben »minden vallást egyesítő« irányzatának különböző centrumai. René Guénon — teljes joggal és megalapozottsággal — írta meg éles, elítélő kritikáját ennek az irányvonalnak, mint olyannak, amely az originális ind-hindu tradicioalitást próbálja »modernifikálni« és »vulgarifikálni«, sajnos meglehetős sikerrel.
Azóta meg sem számlálható »pszeudo-orthodox« és nyíltan »heterodox« ind-hindu, sőt, hindunak nem nevezhető vallási, fél-vallási, vallási-karakterű és minden vallástól való függetlenséget valló »iniciatórius«-nak mondott és »realizációs « célzatosságról beszélő irányzat jött létre. Ezeknek tágabb körébe sorolhatók az »orientalizmusnak«, a hinduizmusnak, a buddhizmusnak, a jinizmusnak, a taoizmusnak, szúfizmusnak és még sorolhatnók hány féle irányzatnak — a sajátos export-import változatai, de ugyanekkor e vallási hagyományoknak a valóban „komoly” — ám valójában csak megnevezésében az — vonalai is felbukkannak. Az indiaiak, újabban a tibetiek, a kínaiak, a japánok, az arabok és az irániak (perzsák) tömege tűnik fel, társult európai és amerikai „mesterek” körében, akik közül — mondjuk ki nyíltan és egyértelműen — egyetlenegy hiteles mester sincs, és nem is lehet. Nem is lehet! — ezen van a hangsúly. Nem képzelhető el, és nem gondolható el, nemhogy egy hiteles mester, de a hiteles mesternek egyetlen tanítványa sem, aki a közismert módon, a végletesen lejáratott formák között, fejtené ki tevékenységét, adna bármiféle „útmutatást”. Az elméleti előadás az a legvégső határ, ameddig el lehet menni, és az elméleti vagy gyakorlati célzattal megírt, de mindenképpen elméleti módon kifejtett könyv vagy tanulmány. Ha valaki szigorúan ezen keretek között marad, — talán nem vonható kétségbe a hitelessége, feltéve, hogy nem kapcsolódik semmiféle modern okkultisztikus vagy orientalisztikus vonalhoz sem, mert ha mégiscsak — akár távolról is és lazán kapcsolódik ilyen vonalakhoz, a hitelessége nem csupán kétségessé válik, hanem eleve tagadható és tagadandó. Aki pedig »in concreto« „gyakorlati útmutatást” nyújt — elvileg majdnem mindenki számára elérhető módon — az a »Sötétség Útjának« képviseletében jár el; valóban „útmutató”, de Infernalitás felé irányuló, irányító útnak a megmutatója. E tekintetben nem lehetnek kivételek.
Nem kétséges, hogy nincs olyan „ál-guru”, akinek a „tanításában” ne fordulnának elő frappánsan találó és valóban figyelemreméltó megnyilatkozások, vagy általános érvényű, alapjaiban negatívan értékelhető — „gyakorlati útmutatásai” között — ténylegesen értékelhető, megtartandó elemek. Ezeket azonban végletes hiba lenne túlértékelni; erre minden intelligens, emberismerettel és előadói gyakorlattal rendelkező személyiség képes.
A »Krishna-Tudat Mozgalom« és a »Transzcendentális Meditáció« Mozgalma képviseli e kor legveszedelmesebb, mentálisan a leginkább károsító irányvonalát, — a legkönnyebben elérhető irányzatok körében. Híveik többsége fanatikus elfogultsággal kötődik vallásosan követett irányzatához, gyűlölködő intoleranciával viseltetve minden más szellemi beállítottsággal szemben. A Krishna-Tudat Mozgalom a — lehetőleg szakadatlan — „Mahā-Mantra”-recitálásával egyfajta »pneumatopathia collectivá« -t alakít ki bizonyos idő után, amit viszont a »pneumatosis collectiva« fog követni, de nem zárható ki a »psychopathia collectiva et individualis« és a »psychosis collectiva et individualis« kialakulásának veszélye sem. A Transzcendentális Meditáció Mozgalmára az jellemző., hogy — bár — a »kollektivitás«-nak itt is nagy szerepe van — az individuálisan végzett benső Mantra-recitálásra és az erre irányuló gondolkozási-koncentrációra helyezik a hangsúlyt. Az, amit így elérhetnek, — a »kontra-meditáció kontra-transzcendentális« megnevezéssel fejezhető ki. A »pneumatopathia«, a »pneumatósis«, a »psychopathia« és a »psychōsis« — egymást követő — veszélye itt sem zárható ki, sőt, valószínűsíthető — olyasvalakik esetében, akik több éven keresztül, valóban „lankadatlan szorgalommal” és „megszakítás nélkül” végzik az előírt gyakorlatokat. Az ezirányú restség szokta megmenteni ezen irányzatok híveit a komolyabb lelki-szellemi károsodástól, — vagyis egy emberi hiba. Az pedig, hogy lelki-jellembeli hiba az, ami megmenthet valakit, rávilágít az egész irányzat — s az ehhez kapcsolódó egyéb irányzatok — sötét és veszedelmes voltára.
A Darnel-féle „training” szintén veszedelmes és károsító irányzat. Célja: a félénk és gátlásos emberekből a „kriminalitás” határát súrolóan arrogáns és agresszív személyiségeket nevelni. Az „átalakulás” során olyan — voltaképpen teljesen kontrollálatlan — erők szabadulnak fel és húzódnak a tudatos lelki élet hátterébe, amelyeknek a megléte és a hatása minden, csak nem igazán „felszabadító” vagy felszabadulással kapcsolatos. Súlyos személyiségdeformációk forrása lehet a Darnel Krisztián-féle „training”, amelyet egyébként nem ez az álnév mögé rejtőző ember talált ki, hanem mások, és azok sem teljesen eredeti módon. A José Silva-féle „agykontroll” és a Hubbard-féle dianetica” (voltaképpen: „dia-noētica”) mind veszedelmes irányzatok, nem feledkezve el a „hypnosis regressiva”-ról sem, amely esetleg — a „megelőző inkarnációig” néha „ősrégi inkarnációk” sokaságáig jut el, kiegészülve a „hypnosis progressiva”-val, amely a „jövőbeli inkarnációba” vezeti el a hipnotizáltat. A hipnotizőr — ezenközben — vagy maga is „reinkarnacionista”, vagy pedig — és ez sem érdektelen — egyáltalán nem az, sőt, esetleg elkötelezett materialista, de módszerként kitűnőnek tekinti az elmúlt és eljövendő „inkarnációkba” vándoroltatását — hipnózis által — a hozzáforduló szerencsétleneknek.
Az újabb álszellemi mozgalmak egyik legnagyobbjának az élén Shri Satya Sai Baba áll. „Igazolt” és „bizonyított” csodatételeinek a sokaságáról beszélnek, — állítólag mindazt meg tudja tenni, amit Jézus Krisztus megtett. Mindezt — voltaképpen — nem vonjuk kétségbe. Valószínűleg majdnem minden valóban úgy van vele kapcsolatban, ahogyan józanabb hívei és ahogyan a viszonylagosan elfogulatlan hozzáfordulók állítják. Véleményük szerint Sai Baba mindenképpen több és nagyobb a világ minden „medium”-ánál, de ez egyáltalán nem zárja ki azt, hogy nem igazán és teljesen autonóm „csodatévő”, hanem mediátor. Teljesen „saját” erői sem lehetnek jelentéktelenek, de azoknak a hatalmas erőknek, amelyek vele kapcsolatban megnyilvánulnak, — nem a „teremtő ura”, hanem „mediator”-a, vagyis a közvetítője. Biztos, hogy a rajta keresztül megnyilvánuló erők „bekapcsolását” és „fajlagosítását” saját erőivel is uralni tudja, de nem valószínű, hogy ennél sokkal többet birtokoljon.
Sai Baba „tanításai” egyáltalán nem »sapientialis«-abbak és szakrálisabbak annál, mint amire kiváló észbeli képességekkel bíró erős személyiség kiemeltebb pillanataiban képes; az igazi „nagyságnak” még csak a gyanúja sem merülhet fel vele kapcsolatban, valószínű, hogy gyakorlati „útmutatásai” — amelyeknek egy részét még — valamiféle megfontolásból — még „visszatartja” —‚ pontosan olyan irányba mutatnak, mint az összes többi „modern” indiai, keleti vagy bármiféle „mester” „útmutatásai“.
A jelenkor valószínűleg legveszedelmesebb irányzata a „New Age”. Ez a mindent magába foglaló irányzat. A »Tradíciókat és a tradicionalitást« is »inkorporálja«, de úgy, hogy előzőleg kíméletlenül »detradicionalizálja«, majd pszeudo- és kontratradicionalizálja« azokat. Vallja a »theosophicizmust«, limitáltan az »anthrōposophicizmust«, a szabadkőműves irányzatok felfogását, az illuminácionizmust, általában az okkultizmus minden válfaját, a spiritizmust, a démono-mágiát, a boszorkányságot, a modern scientificizmust, a pszichologizmust, a hangsúlyozott » ufologizmust«. Apolitikusnak vallja magát, de a legvulgárisabb szélsőbaloldali eszmék felkarolásától a szintén legvulgárisabb szélsőjobboldali eszmék befogadásáig „nyitottnak” mutatkozik: titokban a szélsőbaloldali-szélsőjobboldali anarchizmus híve lenne leginkább, de kifelé — az apoliticizmus hangsúlyozása mellett — a liberális demokratizmust favorizálja legkifejezettebben. Vannak és voltak hívei, akiknek érdekes részlet látásait akár mi is értékeljük, de alapjában véve a legrosszabb véleménnyel vagyunk New Age-ről.
A New Age természetesen — a kereszténységre is kivetette a hálóját, de a különböző keresztény felekezetek ennek erőteljesen ellenálltak, és most is ellenállnak. Ezért a kereszténységet teljesen »felekezeten kívüli« állapotában kebelezik be a New Age egyébként keresztény beállítottságú hívei, követői.
A New Age elleni keresztény — katholikus, protestáns, neoprotestáns támadások színvonala általában kritikánaluli. Ostoba korlátoltságuk olyan mérvű, hogy ellenpropagandát jelentenek önmaguk és propagandát a New Age számára.
Egyébként a neoprotestáns — szektariánus-karakterű — felekezetek némelyike szintén erőteljes eltévelyedésnek, mégpedig eltévelyítő eltévelyedésnek fogható fel. Ezek közül a legszélsőségesebbek nem sokban maradnak el a különböző sátánimádó felekezetektől, amelyeknek a megjelenése és elszaporodása nagyon jellemző a Kali-Yugának erre a lezáródó időszakára. Az ezen irányzatok ellen fellépő vallási-egyházi kritikák — célpontjaihoz hasonulva — kivétel nélkül csapnivalóak. A kölcsönös kritikák pedig: süketek, őrültek párbeszéde.
Néhány megjegyzést kell fűznünk ahhoz, hogy szerintünk olyan korban él a jelenlegi földi-emberi világ, amelyben az emberek közül sokan szenvednek olyasmiben, amit a »pneumatopathia« fejez ki leginkább, vagyis a szellem kóros túlérzékenysége a negatívumok befogadása, és az ezektől való még fokozottabbá váló kóros túlérzékenység értelmében. Az ezzel összefüggésben történő, és valóban súlyos megbetegedéssé váló »pneumatopathia«-t már »pneumatōsis«-nak — szellemi betegségnek — lehet nevezni. Meggyőződésünk, hogy minden »neuropathia« és neurózis, minden neuro-pszichopathia és neuropszichozis, minden szorosan vett — funkcionális pszichopathia és pszichozis közvetlenebb vagy közvetettebb hátterében megtalálható a »pneumatopathia«, sőt, valószínű, hogy a »pneumatosis« is, és ez az utóbbi valószínűség olyan erős, hogy úgyszólván bizonyosságnak tekinthető.
A Szellem — mint Szellem — nyilvánvalóan nem lehet sem kórosan túlérzékeny, sem pedig — még ennél is kevésbé — beteg. Ez fundamentális-lapidáris valóság, kikezdhetetlen, s ebből nem vagyunk hajlandóak engedni.
A »pneumatopathia« és a »pneumatōsis« nem a Szellemnek — mint Szellemnek — a kóros túlérzékenysége és betegsége, hanem a Szellemnek az emberhez való viszonyulásában — tehát egy »interrelációban« kialakult betegsége, amely mindenek előtt az embernek a szellem viszonylatában történő kóros túlérzékenységét és az embernek a szellem átélését — át-nem-élését illető viszonylatában történő megbetegedését jelenti.
Nem maga a Szellem — mint Szellem — betegszik meg, hanem az ember — éppen mint szellemi és nem-szellemi ember. A »pneumatopathia« és a »pneumatōsis« hátterében pedig mindig önátélési zavart kell és lehet keresni, mindig rá is lehet bukkanni, ha a keresést olyan szakember végzi, aki az emberekkel való foglalkozást mélyen hivatásának tekinti.
Az eltévelyítő eltévelyedések száma — minden bizonnyal — még növekedni fog, a ma meglévőknél is veszedelmesebb irányzatok fognak alakulni. Ma még a materializmus is egyre inkább erősödőben van, de már nem fog sokáig erősödni, elfogja érni elérhető maximumát, s ekkor a »hypoparapsychicisticus« áramlatok veszik át az uralmat. Azok, amelyek már most is igen erősek, s azok, amelyek később, vagy éppen az uralom-átvétel után fognak megjelenni. Ma még van egy halvány — és egyre inkább gyengülő, halványodó — remény arra vonatkozóan, hogy még »hypoparapsychicismus«-ok különböző válfajai is — igen kivételes esetekben — felkelthetik a tényleges szellemi érdeklődést, amely valódi keresésre ösztönözhet. Ha a materializmus — még tovább fokozódva — teljes vertikális lezáródást hoz létre: az ilyen lehetőségek maradéktalanul megszűnnek.
A 24. századtól kezdve szinte mindenki a »pneumatōsis« fogságában lesz; a materializmus körülbelül ekkor fogja elérni a maximumát, a lezáródás teljes lesz, a »hypoparapsychicismus« mindent elárasztó lesz, és a pneumatōsis — elterjedtségében is, mértékében is — fokozódni fog. Ettől kezdve már az általános »psychōsis« elterjedésével is számolni kell. A 34—35. században már a »hypoparapsychicismus« is kimerül, a szinte mindenkit érintő psychosishoz dementálódás fog társulni, majd pedig »somatosis«, amin — mint már utaltunk erre — már a születéstől, sőt, a fogantatástól kezdve fennálló súlyos betegségkomplexumot kell érteni, amelyben minden szervrendszer és szerv súlyosan beteg lesz.
A pseudo-spirituális-kontraspirituális és pseudo-tradicionális-kontratradicionális — deviationalis és deviationatorius — irányzatok pseudoinitiaticus-kontrainitiaticus gyakorlataik révén mérhetetlen károk okozói. A Kali-Yuga legvégét is befolyásolni képesek ezek a hatások, amelyek — egyebek között — arra irányulnak, hogy ez a vég maximálisan »méltatlan« legyen, valamint arra is, hogy az időfeletti » átmentések « előkészítései meghiúsuljanak.
A sötétség útjai nem csupán tökéletlenek, hanem kontra-transzszcendentális irány felé vezetnek. Legvégső fokon ezeknek sincs jelentőségük, de az ember nincs »legvégsőfokú« állapotban, s ezért mégiscsak jelentősek, sőt, óriási horderejűek azok a veszélyek, amelyek az eltévelyedésekből és eltévelyítésekből következnek. A messzemenően vallott és gyakorolt »tolerantia traditionalis et spiritualis« nem lehet határtalan, bármilyen tág határok között is érvényesül általánosan.
A sötétség irányzataival szemben már nincs lehetőség engedmények tételére, mert végső fokon offenzívára felkészülten fejtik ki mérhetetlenül kártékony, káros befolyásukat.
A deviacionális álszellemi erőket képviselő irányvonalak egyre inkább fuzionálják törekvéseiket politikai áramlatokkal. Olyanokkal, amelyek szintén a Sötétség szolgálatában állnak, működnek és hatnak.
Támogatás