BEVEZETÉS
A Traditio Spiritualis et Metaphysica és a Traditionalitas Spiritualis et Metaphysica az a principiális és doktrinális alap, amelyre orientációnk létszemlélete épül. E két fogalom vagy fogalomkör — amelyeknek a lényege messze és magasan fogalom- és fogalmiság feletti — külső és felületi jelentése, valamint »definitio nominalis«-a úgyszólván, közismert: a »traditio« a »trans-dare« igei-igekötői összetételből létrejövő »tradere« származéka, amely átadást, továbbadást, végül is hagyományt jelent. A »traditionalis«, »traditionale« azt jelenti, hogy hagyományos, a »traditionalitas« pedig azt, hogy hagyományosság, vagyis mindazt, ami a hagyománnyal-hagyományokkal kapcsolatos és abból-azokból következik.
Ha csak általában beszélnénk a hagyományról vagy a hagyományokról, igazában még nem mondanánk semmi lényegeset, de még csak valamiféle tényleges meghatározottságról sem lehetne szó. A hagyomány — általában — szinte akármilyen lehet, s többnyire nem terjed túl azon, amit a konvenció, és a konvencionalitás jelent. Mi azonban egyfelől »spirituális hagyomány«-ról beszélünk, vagyis szellemi hagyományról (minthogy a latin »spiritus« szó — a jelen értelmezési körön belül — szellemet, a »spiritualis«, »spirituale« pedig szellemit jelent). Másfelől — és ez további, lényeges megszorítás — metafizikai szellemi hagyományról fogunk beszélni.
A »metaphysica« — mint græco-latin szó — a görög »ta meta ta physica« (Aristotelēs könyvcímében: »tōn meta ta physika«) megnevezésre-kifejezésre vezethető vissza. Két jelentése van. Az első, de alacsonyabb szintű jelentése: »azok, amik a természetieken túliak«. A második és magasabb szintű jelentése: »azok, amik a létesülteken túliak« (A könyvcímben: »azokról, amik a természetieken túliak« és/vagy »azokról, amik a létesülteken túliak«). A »metaphysikon« — mint semleges melléknév — azt jelenti, hogy természeten-túli vagy létesülten-túli, mint főnév pedig azt, hogy »a természeten túli« vagy »a létesülten túli«; többes száma: »metaphysika«, latinosított alakja: »metaphysicum«‚ ennek többes száma: »metaphysica«. Voltaképpen egy görög és græco-latin szó — nőnemű, jelzős szerkezetben közismertté és közhasználatúvá vált kifejezés —. A »philosophia metaphysike« és a »philosophia metaphysica« e jelzős szerkezet; a græco-latin változatból a »metaphysica« jelző és melléknév — később — önállósult és főnévi értelmi jelentést (is) nyert. Mi — hacsak az ettől való eltérést külön nem jelezzük — mindig mindkét jelentésbeli szintet együtt értjük a metafizika vagy metafizikum szavakon, de a súlyt a második és magasabb jelentésszintre helyezzük. Továbbá azt is szükségesnek tartjuk megjegyezni, hogy a metafizika a mi szóhasználatunkban nem a filozófia egyik ágát és csúcsát — a »philosophia metaphysica«-t fogja jelenteni, nem is egyik irányvonalát vagy módszerkörét, azt, amelyet némelyek magasztaltak, némelyek — mint például Hegel — alábecsülve elutasítottak, ismét mások — mint például a »philosophia exsistentialis« hívei — ambivalensen kezeltek, vagy éppen értelmetlennek deklaráltak, mint a »logica-i positivismus« és a »logicismus« hívei. A mi szóhasználatunkban a metafizika szinte egyáltalán nem filozófiai értelemben vetődik fel, legfeljebb filozófiai értelemben és terminusok által is interpretálható módon.
A görög nyelvben a »Paradosis Metaphysikē«, a »Paradosis Pneymatikē kai Metaphysikē«, a »Hyperphilosophiā Pneymatikē kai Metaphysikē Paradedomenē«, a »Paradosis Pneymatikē kai Metaphysikē« körülbelül ugyanazt fejezik ki, mint amit szemléleti bázisunk megnevezéséről megjegyeztünk. A szanszkrit nyelvben a »Pāramparyātmavidyāsambandhi« fejezi ki — némileg más megközelítés szerint — ugyanezt. A héber és az arám nyelvben a »Qabbālā(h)« mint megnevezés — jelzi a szellemi — főként gnosztikus alapkarakterű hagyományt, amely az izraelitizmus vallási szintje mögött és felett áll. A tradíció és a tradicionalitás a tradicionális vallások — mint confessio-k és religio-k — felett áll. A tradíciók religiókba és »religionalitások«-ba, majd confessio-kba és »confessionalitas«-okba burkolóznak, — majd ezek kultuszokba, kultúrákba és »kulturalitás«-okba, végül pedig ezek civilizációkba és »civilisationalitas«-okba. Az a »civilisatio«, amely nem kulturális —
az »pseudo- és contra-civilisatio«,
az a »cultura«, amely nem »confessionalis«
az »pseudo- és contra-cultura«,
az a »confessio«, amely nem »religionalis«,
az »pseudo- és contra-confessio«,
az a »religio«, amely nem »traditionalis«,
az »pseudo- és contra-religio«,
végül pedig az a »traditio«, amely nem áll adekvát módon az örök-időtlen metafizika hordozásának és reprezentációjának a jegyében —
az »pseudo- és contra-traditio«.
A vallások benső, transscendens egységéről csak a tradicionális vallások esetében beszélhetünk, és ebben az esetben is csak a tradíciók egységén keresztül, vagyis csak közvetve érvényes egységről lehet szó. A tradíciók egysége sem teljesen közvetlen egység, de csaknem az, — ez azon alapul, hogy lényegileg csak egyetlen »Metaphysica« van. Ezt az egyetlen, lényegileg időtlen-ősörök, voltaképpen még kifejezhetetlen metafizikát a »Supertraditio Metaphysica« hordozza, amely — approximative — megfelel annak, amit »Traditio Primordialis Metaphysica« -nak nevezünk. A tradíciók ennek az Egységben lévő szuper-tradiciónak vagy »Traditio Primordialis«-nak a kifejeződései: ezekben különböző metafizikák jönnek létre, amelyeket azonban a »Metaphysica Essentialis« szellemi valósága — első- és végső fokon Egységben tart, ezen keresztül válik valósággá a tradíciók lényegi egysége, majd közvetve és lefelé a »Religio Traditionalis«-ok benső-transscendens egysége. A »confessiók«, a kultúrák és a civilizációk egysége annyira közvetett, hogy ezekről mint egységet-alkotókról, és ezek egységéről már nem beszélhetünk, noha ezek is — ha még valóban azok, amiknek lenniük kell, rejtetten összekötöttek, függetlenül külső különbözőségeiktől és — nem egyszer — szélsőséges ellentéteiktől. Azt azonban határozottan ki kell mondanunk, hogy az olyan kijelentések, amelyek szerint „tulajdonképpen minden vallás ugyanazt tanítja” — minthogy nem a fentebbi elvek értelmében artikulálódtak — nem egyebek, mint a legrosszabb értelemben vett és messzemenő dilettantizmus kifejeződései.
A »Traditio Primordialis Metaphysica« és ezen keresztül az egyes tradíciók benső genesis-e a Léten és Nem-Léten túliból, a Kezdettelen-Végtelenből, majd a Kezdetből következik, közvetlenül a Létesülés Eredetéből származik és a Létesüléssel együtt — alászállva — bontakozik ki, mint egy supraintellektuális-spirituális »emlékezés« és »tudás«, amely az Eredetre, ezen túl a Kezdetre, ezen is túl a Kezdettelenre vonatkozik. Az »Absolutum Metaphysicum« vagy »Metaphysicum Absolutum« a Léten és Nem-Léten-túli Kezdettelen-Végtelen Centrum egy — quasi közvetlen — »emlékezés« révén mintegy megjeleníti önnön valóság-feletti valóságát a Létesülés és a létesültek világában. A lényegi metafizikai hagyomány eredete nem csupán a beláthatatlan messzeségű múltban, hanem mindenekelőtt a Létesültségen-túliban gyökerezik. Az antikvitás — mint az archaicitás időbeni megfelelője — csupán „vetületileg” hordozója a »Traditionalitas Metaphysica«- nak. A tradicionalitás, bár szoros köze van a múltbeliséghez, lényegileg nem a múlttal függ össze, hanem az eredeti uralmi archaicitással. Az áthagyományozódó — s a Létesüléssel együtt kibontakozó — Metaphysicalitas — mint Hatalmi-Uralmi-Tudás — leért az emberi létszintre, s mint »Supertraditio Primordialis« jelent meg, amelyet a »Hyperboreia«, a »hyperboreios « emberfeletti-emberek birodalom-feletti Birodalmának urai tartottak fenn, őriztek és reprezentáltak.
A »hyperboreios« — mint szó — északon-túlit, észak-felettit jelent, alacsonyabb értelemben sarkkörön-túlit, magasabb értelemben földi-poluson-túlit, földi-polus-felettit, Vagyis Sarkcsillagról-származót. Itt principialitásokról van szó, tehát — egészen nyilvánvalóan — szó sem lehet holmi interplanetáris-intersztelláris űrhajókkal esetlegesen ideérkezettekről, teljesen függetlenül azok meglététől vagy meg-nem-lététől.
A borealis — anthropo-biológiai — alaprassz (nagyrasszkör) a »hyperboreus«-ok alászállt és részben kontaminált leszármazottait foglalja magába. Az ezekhez tartozók voltak az őrzői és fenntartói — persze, csak a legmagasabb kasztjaik által — a boreális-hyperboreus eredetű — hagyománynak. Ebből az alaprasszból előbb kivált mongolid-mongoloid alaprassz, a boreális hagyomány egyik primér elágazásával együtt, s a legtovább északon-maradottak, az europid-europoid nagyrasszhoz tartozók voltak a másik primér boreális hagyomány-elágazás őrzői és fenntartói. Ez az elágazás ismét több ágra szakadt, s ezek közül az őseredetileg is indogermán vagy indeurópai (indo-europai), vagy indokelta nyelveket beszélők tartottak fenn a legtisztább boreális — hyperboreus eredetű — Hagyományt. Ezeket később — legmagasabb rétegeikről — indáryáknak (indoáryáknak) vagy egyszerűen áryáknak nevezték. (A jelenkori nyelvtudomány áryának vagy indo-áryának már nem az indogermán-indo-európai nyelvcsalád egészét nevezi, mint ahogyan ezt régebben tették, hanem csak e nyelvcsalád egyik főágát, az indiráni vagy indo-iráni főágat.) Nyilvánvaló, hogy a mongolid-mongoloid nagyrassz és az europid-europoid nagyrassz, vagy ezen belül az indogermánok által fenntartott Hagyományok határozottan különböztek egymástól, de — metafizikai lényegüket tekintve nem volt és nem is lehetett olyan mérvű különbözőség közöttük, hogy alapvető eltérésekről lehetett volna vagy lehetne beszélni, ahogyan döntő értékrendbeli differenciákat sem igen lehet felvetni e tekintetben, s még kevésbé a lényegközeli körökig hatoló ellentéteket. A különbözőségeket és ezek jelentőségét figyelembe kell venni, ezekről nem szabad megfeledkezni, de ezek kiélezésétől — ha valóban tradicionális szellemben akarunk eljárni — tartózkodni kell.
A tradicionalitás tágabb kategória, mint a tradíció. Egyfelől bármelyik tradicionalitás implikálja az összes tradíciót, sőt, az összes tradicionalitást, mindazt, ami a tradícióhoz és a tradíciókhoz kapcsolódik, ami abból-azokból következik vagy következnie kellene, — az emberi létforma minden lehetséges individuális és szakrálisan kollektív- univerzális szintjén. A tradicionalitás mellett — noha erről még bővebben lesz szó — feltétlenül és már elöljáróban meg kell említeni az »anti-traditionalitas« meglétét és mibenlétét is. A tradicionális gondolkozók és szerzők abban általában megegyeznek, hogy a földi-emberi élet világában nincs nagyobb ellentét, mint ami a »Traditio-traditonalitás « és az »Anti-traditio-anti-traditionalitas« között feszül. Ez olyan végletes ellentét, amelyhez semmi más nem mérhető, sőt, olyan, amelynek az egyéb ellentétek jelentős része — a következménye. A tágabb értelemben vett anti-tradició/anti-tradicionalitás négyféle alapváltozatban jelenik meg:
a) »Abstraditio-Abstraditionalitas« vagy ExtratraditioExtratraditionalitas, — vagyis a hagyomány és hagyományosságnélküliség vagy hagyományon és hagyományosságon-kívüliség, mindig a hagyomány és hagyományosság alatti értelemben.
b) »Antitraditio-Antitraditionalitas« — a szó szorosabb értelmében — vagyis a hagyomány és hagyományosság gyűlöletéből következő nyílt vagy valamennyire leplezett hagyomány és hagyományosság-ellenesség, egészen a tradíció és a tradicionalitás üldözéséig elmenően.
c) »Pseudotraditio-Pseudotraditionalitas« — az álhagyomány és álhagyományosság; jellegzetessége a tradícióhoz és tradicionalitáshoz való hol erősebb, hol gyengébb, de némelykor igen erős hasonlatosság, amely azonban a tradícióval és a tradicionalitással össze-nem-egyeztethető komponensektől terhes.
d) » Contratraditio-Contratraditionalitas«‚ vagyis az ellenhagyomány és az ellenhagyományosság; ennek is jellemvonása az igazi tradícióhoz és az igazi tradicionalitáshoz való — némelykor igen nagyfokú — hasonlatosság, de az igazi tradíció és tradicionalitás irányával diametrálisan ellentétes irány felé beállítódva, — összekapcsolva a »Contrainitiatio« és »Contrarealificatio« testi-lelki-szellemi, lelki-szellemi vagy szellemi praxisával.
Törvényszerűségként állapítható meg, hogy mind a négy tágabb értelemben vett — antitradicionális alapváltozat kivétel nélkül mindig együtt jelenik meg, de a négy közül mindig az egyik dominál, mindig egy meghatározott előtér-háttér sorrendnek az élén. Bármelyik állhat az első, a második és a harmadik, negyedik helyen. Az alapváltozatok között számos átmeneti változat állapítható meg. Nyilvánvaló, hogy a tradíciót és a tradicionalitást a szorosabban vett antitradició és antitradicionalitás oldaláról érheti a legdurvább támadás, ám — mindent egybevetve — a kontratradició-kontratradicionalitás valamennyi közül a legveszedelmesebb. A 20. század a legvehemensebb antitradicionális offenzívák kora, de ez a jövőben még fokozódni fog.
Annak számára, aki a »Traditionalis Spiritualis et Metaphysica« principiumai szerint meghatározott létszemlélet alapján áll, az antitradicionális eltévelyedések ismerete elengedhetetlen, és ezek tanulmányozása az általános »studia traditionalia« fejezetét képezi.
A Traditionalitas Spiritualis et Metaphysica principiumaira alapozódó létszemlélet nem politikai világnézet. Ez döntő jelentőségű elvi és — konzekvenciálisan — az operatív életterületekre is kiható tény. Az a bázis-pozíció, amelyet e létszemlélet a politikum vonatkozásában kialakít, — egyértelműen a »Metapoliteia« és a »metapoliticitas« jegyében áll. Ugyanekkor értelmileg impiikálja mind a metapoliteia mind a meta-a-politeia irányába történő nyitás lehetőségét.
A Traditionalitas Spiritualis et Metaphysica principiumaira alapozódó — kifejezetten metapolitikus — létszemléletnek a politikai-társadalmi síkon megnyilvánuló vetülete: a helyesen értelmezett igazi jobboldaliság (dextritas, dextrismus). Hozzátehetjük ehhez, hogy az Antitraditionalitas Antispiritualis et Antimetaphysica különböző változatainak és változatok elveinek a politikai-társadalmi vetülete viszont az exaktan értelmezett baloldaliság (sinistritas, sinistrismus). Ez a legnagyobb, a legfeszültségteljesebb, leginkább diametrális és legmarkánsabb politikai- társadalmi vonatkozásban megnyilvánuló és megnyilvánulni képes — valóban — kibékíthetetlen ellentét. A mérsékelt jobboldaliság voltaképpen jól-rosszul — de többnyire rosszul leplezett — mérsékelt, vagy nem is annyira mérsékelt — baloldaliság. E tekintetben tehát csakis a szélsőjobboldaliság minősíthető adekvátnak, ám korántsem mindegy, hogy ez a szélsőjobboldaliság kvalitatíve és tisztasági fokát figyelembe véve milyen is voltaképpen.
A közönséges szélsőjobboldaliság (extremo-dextritas vulgaris, extremo-dextrismus vulgaris) tulajdonképpen nem, vagy csak nagyon kevéssé felel meg a tradicionális szélsőjobboldaliság magas igényeinek. A tradicionális szélsőjobboldaliság — éppen ezért, de anélkül hogy önnön szélsőjobboldali voltát megtagadná — szívesebben nevezi magát (megkülönböztetésként, de egyéb szempontok alapján is) az ultra-jobboldaliság (ultradextritas, ultradextrismus) képviselőjének. Az ultrajobboldaliság eszménye a tradicionális állam és a tradicionális társadalom; orientációját mindenekelőtt és szinte kizárólag a tradicionális létszemléletből deriválódó elvek határozzák meg. Igen sok tekintetben az az egyszerűsített megfogalmazás is helytálló, amely szerint az ultrajobboldaliság — legalábbis megközelítőleg — a De Maistre és a Metternich-Winneburg-féle klasszikus jobboldaliság radikalizált 20. századi (provizóriusan a harmadik évezredre is vonatkoztatható) adaptációja.
Az ultrajobboldaliság vagy ultrajobboldali szélsőjobboldaliság főképpen abban a tekintetben különbözik a közönséges jobboldaliságtól-szélsőjobboldaliságtól, hogy az ezen utóbbi körbe tartozó irányzatok — többé-kevésbé kivétel nélkül — kontaminálódtak az ellenbaloldaliság befolyása által. Az ellenbaloldaliság — e sorok Szerzője által bevezetett, és úgy véljük, nélkülözhetetlen — terminusán azt a radikális baloldalellenességet értjük, amely minden baloldalellenessége dacára baloldali eszméket, célokat, stílusformákat és módszereket kebelez önmagába, a baloldalellenesség jegyében. A közönséges jobboldaliság, és főként a közönséges szélsőjobboldaliság — noha nem azonos az ellenbaloldalisággal — irányzatonként különböző módon és mértékben — csaknem minden esetben befogadott és befogad magába ellenbaloldali influenciákat: az egyszerű, felületi érintettségtől a szinte teljes átitatódásig. A közönséges szélsőjobboldaliság különféle irányzatai — általában — a szélsőellenbaloldaliság vagy ellenszélsőbaloldaliság befolyása által kontaminálódtak és kontaminálódnak ma is.
Ezekkel a kérdésekkel azonban itt nem foglalkozhatunk, de könyvünk egyik fejezetében ennél részletesebben kitérünk majd erre a problémakörre is. Ám már elöljáróban ki kellett mondanunk ezzel összefüggésben néhány — alapgondolatot érintő — megállapítást, hogy senkit se érhessenek teljesen váratlanul azok az — olykor csak odavetett — utalások, amelyek az adekvát jobboldaliság és a tradicionális létszemlélet bensőséges kapcsolatát sejtetik áttételesen vagy fejezik ki nyíltan. Azzal azonban, e helyütt, még nem lenne célszerű foglalkozni, hogy mi ennek a bensőséges összefüggésnek a voltaképpeni alapja, túlmenően azon, hogy ennek a meglétét apodiktikus hangsúllyal kimondtuk.
A Traditionalitas Spiritualis et Metaphysica principiumai alapján álló létszemlélet theoretikus aszpektusai a leghatározottabban nem filozófiai, hanem »hyperfilozófiai« konsziderációkat igényelnek, már az értelmező megközelítések kezdeti szintjén is. Ennek ellenére ez a »Hyperphilosophia Metaphysica« a »Philosophia Metaphysica« terminológiájával is interpretálható, függetlenül attól, hogy távolról és részlegesen sem azonosítható az előbbi az utóbbival. A Philosophia Metaphysica terminológiáját alkalmazva a Hyperphilosophia Metaphysica Traditionalis alapszemléletét egyértelműen szolipszisztikus szemléletnek — vagy — egyenesen — szolipszizmusnak lehet és kell nevezni. Ha e hüperfilozófiai szemléletnek filozófiai megnevezést kellene választani, ez — mint már megjegyeztük — körülbelül a következő lehetne: Metidealismus Immanentali-Transscendentalis et Transscendentali-Immanentalis Theourgo-Magico-Solipsisticus Absolutus.
Nyilvánvaló, hogy ezt a hosszú megnevezést nem fogjuk minduntalan szemléletünk megnevezéseként alkalmazni, de a filozófia síkján mégis ez a viszonylag legmegfelelőbb meghatározása a hüperfilozófia magasabb síkján meglévő — »in se« meg-sem nevezett — szemléletünknek.
Bizonyosak vagyunk abban, hogy a filozófia síkján kizárólag a Philosophia Solipsistica, a hüperfilozófia síkján pedig a Hyperphilosophia Solipsistica lehet — szemléletileg — feltétlen érvényű, — és abban is, hogy a Consideratio Solipsistica mellőzése teljesen értelmetlenné és érvénytelenné teszi a létszemlélet meglétének igénybeli felvetését is, leginkább pedig a Suprarealificatio Metaphysica felé való irányulás bármiféle módját, formáját és szükségesként való meghatározását.
Bizonyos kérdések filozófiai és hüperfilozófiai — vagy ezekkel szorosabb vonatkozásba kerülő — kérdések és kérdéskörök könnyebb tárgyalhatósága didaktikailag azt igényelheti, hogy metodikailag — a szolipszisztikus alapállás szigorú fenntartása mellett — engedjünk a szolipszizmus feltétlen és előtérbeli érvényesítésének mindenkori képviseletéből. Ilyenkor — metodikai és felületi engedményként — elmehetünk a szubjektív idealizmus és az objektív idealizmus határáig, de sohasem tovább, vagyis az objektív idealizmus területére semmilyen körülmények között sem léphetünk át. Közben pedig folytonosan tisztában kell lennünk azzal, hogy az engedményünk kizárólag didaktikai, metodikai, és felületien pragmatikus, valamint azzal is, hogy engedményünk nem csupán alacsonyabb, hanem döntően kevésbé valós és igaz területet nyitott meg, tárt fel számunkra, tehát sietve újból és újból vissza kell térnünk a voltaképpen soha el-nem-hagyott szolipszisztikus alapállásunkhoz. Szinte felesleges megemlítenünk, hogy azok az irányzatok, amelyek mind az objektumot és az objektivitást, mind pedig a szubjektumot és a szubjektivizmust, valamint ezekkel összefüggésben mind az objektivizmust, mind a szubjetivizmust átfogó, és az ezeket, sőt ezek egységét is meghaladó-felülmúló szemlélet vagy szemléletek mindenen, minden ellentétpáron túlemelkedő magasrendűségéről merészelnek beszélni: — voltaképpen némileg leplezetten, de valójában egyszerűen és banális módon „visszacsúsznak” a csaknem kifejezett objektivizmusba, — függetlenül attól, hogy képviselőik ezt észreveszik-e vagy sem. Ez minden ilyen ős ehhez hasonló esetben így van, és tulajdonképpen nem is lehet másként.
Itt érintőlegesen ki kell mondanunk azt is, hogy az obiectivus, obiectiva, obiectivum melléknévi alakok az obiectum, az obiectivum és az obiectivitas főnevek korrekt módon nem hozhatók jelentésbeli kapcsolatba a tudattól függetlenül vagy függetlenül is felvethető létezéssel. A realitas obiectiva — igenis van, valóban realitás, és valóban objektív, de — nyilvánvalóan — sem realitásában, sem objektivitásában nem független és nem is lehet független a subiectum-centrumú tudattól, hanem ahhoz tartozik és annak az abban lévő realitas obiectivá-ja.
A Lenin-féle »anyag-definició«, amely szerint „az anyag a tudattól függetlenül létező és a tudatban tükröződő objektív realitás” — nem egyéb, mint egy teljesen filozófián-kívüli és mélyen filozófia-alatti, a dementia paralytica közelségét kifejező ostoba és zavaros mondat, amely azonban megmutatja azt a konfúziót, amelyben az objektivitás és a tudattól függetlenül (is) fennforgó létezés, minden tényleges megalapozottság nélkül összekapcsolódik, egyébként a fenti „definició” színvonalát magasan meghaladó megfogalmazásokban is.
A Traditionalitas Spiritualis et Metaphysica principiumaira alapozódó létszemlélet számára a tradíció és tradicionalitás világi valóság, de a világi létezés általánosságában — elveszett valóság. Ennek a valóságnak az elveszett volta nem lehet kétséges, de — és ezt is ki kell mondani — ez a kétségtelen elveszettség-elveszítettség mégsem abszolút: rejtett vonulatként most is jelen van, és lehetőségként romlatlanul és romolhatatlanul mindig megmarad. A Traditio és a Traditionalitas világa — lényege szerint — az időbeliségbe alá nem merült vagy az abból kiemelkedő archaicitásban volt-van-lesz, — nem pedig a múltbeli antikvitásban, noha ez utóbbi az előbbi időbeni vetületének felel meg. Ebben az értelemben a tradicionalitáson alapuló szemlélet a múltat — általában — paradigmatikusan és apellative szemléli, de miután a múlton keresztül az időbeliség-feletti archaicitáshoz akar kapcsolódni, semmi köze a múltban való réveteg elmerüléshez. A megvalósítás-feletti megvalósítás vonatkozásában a tradicionális szemlélet a legélesebb jelenbeliség primátusát hangsúlyozza, mivel a pontszerű jelen — a tradicionális elvek értelmében — az időtlen örökkévalóság kapuja. Másfelől a tradicionális-spirituális orientáció híve az Aranykor felépítésének-megvalósításának a jegyében él. Az eljövendő Aranykor — a lényege szerint — nem a jövőben, hanem egy magasabb létrendben van, amelynek azonban ténylegesen a jövő az időbeli vetülete. A tradicionális principiumok szerint élő ember — lényegileg — nem az időbeliség, hanem időtlen-időfelettiség felé forduló személyiség, ám olyan, aki az időbeliség vonatkozásában a múlt-jelen-jövő embere. Ennek a tudatosítása fontos, mert találkozni lehet olyan félreértésekkel, amelyek szerint a tradicionális beállítottságú szemlélet kizárólag a múlt felé, a tradicionális doktrinák fennmaradt dokumentumai felé fordul, afelé, ami már nem a tradíció, hanem a tradíció „emléke” csupán. Bizonyára van és főként lehetséges ilyesféle hibás beállítódás, de nem a tradicionalitás akárcsak viszonylagosan és részlegesen autentikus képviselői körében.
A 20. század némely pszeudo-okkultisztikus irányvonala szerint az archaikus beavatási és megvalósítási utak a mai ember számára járhatatlanok, de az új időknek, a jelenkori modernitásnak is megvannak a misztériumai és a beavatási iskolái — újonnan megnyitott utakként.
Az ilyesféle állítások első felével — tulajdonképpen — szinte egyet is tudunk érteni. A modern ember prodiniciálhatatlan, iniciálhatatlan és képtelen a metafizikai megvalósításra, — tehát számára az archaikus karakterű utak valóban járhatatlanok. Ezzel szemben tagadjuk, hogy új misztériumok és modern beavatási lehetőségek jöttek volna létre a 20. század és az azt követő idők modern embere számára. A jelenkor embere mint modern ember — valóban képtelen az archaikus utakon haladni, de ha modern- emberi mivoltát felszámolja és ha önmagát újra elő-archaifikálja, akkor — a legkivételesebbeknek — járhatókká válnak az igazi utak.
A Traditionalitas Spiritualis et Metaphysica principiumaira alapozódó létszemlélethez elválaszthatatlanul hozzátartozik az evolucionizmus bármely fajtájának leghatározottabb és radikális elutasítása, sőt, az evolúció meglétének kifejezett tagadása. Ehhez a biológiai evolúció tagadása éppúgy hozzátartozik, mint a történeti, kulturális vagy a szorosan vett szellemi evolúció — kompromisszumot nem ismerő — tagadása. Az evolucionizmus progresszionista formái pedig olyanok, amelyeknek az elutasítása különös élességgel válik meghatározó kritériumaink egyikéből követelménnyé.
A biológiai evolucionizmus — asszcenzionális irányú — deszcendencia elméletei, vagyis azok az elméletek, amelyek szerint az ember — mint az állatvilág csúcsa — egy emelkedő fejlődés értelmében az állatoktól, respektive a főemlősöktől származott: a tradicionális létszemlélet poziciójából — több szempontból is — maradéktalanul abszurditásnak minősül. Számunkra a Lamarck-féle vagy a Darwin-Huxley-Haeckel-féle leszármazási elméletek éppúgy elfogadhatatlanok, mint ezeknek későbbi, új és legújabb módosított változatai. A törzsfák és törzscserjék — felfogásunk szerint képtelenségek, de még a megfordított, involvens törzsfákat és törzscserjék elméleteit sem fogadjuk el, — noha szemléletünk e tekintetben involucionisztikus —‚ de emellett organisztikus, desuper-graduationalis, proportionali-creationisticus és descensionali-materialisationalis. A szimplifikativ vulgáris kreacionizmus banális megközelítései, amelyeket a bibliai teremtéstörténet legkülső és legalsó felületi szószerintiségének való maradéktalan megfelelés igénye motivál, — számunkra — antispirituális és inverz-materialista voltuk miatt, szintén elfogadhatatlanok.
A 19. és 20. század pszeudokkultisztikus irányzatai, amelyek „korszerűen” az evolucionizmus, a progresszionizmus és az égalitarianizmus elvi alapján állnak, — lelkes és elkötelezett propagálói a redincarnationismus tanának. A redincarnationismus vulgaris — mint jellegzetesen evolucionista-égalitarianista elmélet, amely egyébként faktuálisan sem igaz, szintén azon nézetek körébe tartozik, amelyet a tradicionális létszemlélet hívei soha nem tudnak elfogadni. Ez nem azt jelenti, hogy a redincarnatio tanában egy szikrányi realitás sincs, de az biztos, hogy úgy, ahogy ezt interpretálják, — ez a szemlélet alapjaiban sem felel meg a valós igazságnak, a konzekvenciái pedig meszszemenően károsak.
Annak a kifejtésnek, hogy valójában mi az, amit igenlünk, — a jelenlegi Sötét Korszakban — sajnos szükségszerűen azzal kell kezdődnie — méghozzá hosszan taglalva — mi az, mik azok, amit-amiket semmiképpen nem fogadhatunk el, amit tagadnunk kell, vagy el kell utasítanunk. Ezért foglalkozunk viszonylag bővebben és már elöljáróban is azokkal a felfogásokkal, amelyek meglehetősen általánosak, másfelől számunkra teljesen elfogadhatatlanok, ám fel kell tárnunk az olvasók előtt — mint nézeteink azon részét, már a szorosabban ezekkel foglalkozó fejezetek előtt, mivel szemléletünk koherens, a fejezetek pedig részben függetlenül — néha kimondatlanul is: egymásra utalnak. A szolipszizmus, a jobboldaliság, az evolucionizmus-elutasítás — első pillantásra — nem mutatnak szoros összefüggést, — mi azonban a leghatározottabban állítjuk, hogy ezek igenis a legszorosabban és a legbensőségesebben összefüggenek és összetartoznak. Szükséges azonban, hogy ezek még az alátámasztás előtt legyenek kimondva, mert különben fejtegetéseink koherenciája végig rejtve maradna. Fejezeteink — mint már jeleztük — egymással lazán öszszefüggő — önmagukban is megálló — tanulmányok. E kimondottan laza összefüggés hátterében egy regulatív koherencia, sőt, lényegi egység húzódik meg. A legkülönfélébb, egymástól szinte merőben különböző tematikumok között azonnal észrevehető összefüggés a tradicionális szempontok érvényesítése kapcsán fejeződik ki. Ez a mindenkori vezérmotívumunk, de sokkal inkább elvileg és lényegileg, mintsem formálisan igazodva az egyes tradíciók vonatkozó és szorosan vett tanításaihoz.